DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
August 2018
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Áhitatok

Áhitatok (228)

Monday, 09 July 2018 19:50

Térjetek észhez!

Written by

Bibliaolvasás: Zsoltárok 94

Alapige: Zsoltárok 94,7-13

Ha többször újra olvassuk e zsoltár gondolatait, akkor legtöbben arra eszmélünk, mintha ezek éppen a mi gondolataink lennének. Sajnos ezekből is látszik, hogy társadalmunk az évezredek folyamán semmit sem változott. Fordítsuk le még hétköznapibb nyelvre a zsoltáros igen csak felháborodott sorait: mi az oka annak, hogy a csalók, istentelenek, zsarnokok mindenféle következmény nélkül élik az életüket úgy, hogy közben még érvényesülnek is?

Hányszor bosszankodtunk, méltatlankodtunk ez ellen a hihetetlen igazságtalanság ellen, miközben néha napján még az Isten jelenlétét is megkérdőjeleztük: hol van ilyenkor Isten, hogy nem látja mi folyik a Földön?

Az istenfélők mindig is együtt éltek az istentelenekkel, úgy értem, egymás mellett. Tehát látták milyen életet visznek, sok esetben pedig még elszenvedői is voltak gaztetteiknek, miközben tehetetlenül szemlélték azokat.

Számtalan csalódott helyzetben emberek sokasága jutott arra a téves következtetésre, hogy nincsen semmi értelme a becsületes, istenfélő életvitelnek, mert nincs benne semmi köszönet. Mintha Isten tartozna nekünk azzal, hogy megköszönje, ha megmaradunk hívő embernek. Félelmetes, ahogy a világ a maga kísértéseivel meg tudja ingatni az Isten mellett elkötelezett embert is.   

Miért legyek becsületes, ha a csalók jobban érvényesülnek? Miért ne lopjak, ha annak úgy sincs semmi következménye? Miért higgyek Istenben, ha olyan ritkán avatkozik közbe, amikor sérelmek, hazugságok, igazságtalanságok, támadások érnek a meggyőződésemért?

Nem folytatom tovább, mert ismerősek ezek az érzések. Mindenki tudja, miről beszélek.

Hányszor tör fel belőlünk is ez a fajta düh, amikor megkeseredünk a bennünket körülvevő istentelenség miatt. Sok esetben még átkot is szórnánk, s arra vágyunk, hogy „a megtorlás Istene ragyogva megjelenjen” – ahogy azt a zsoltáros is mondja. 

Kálvin ezt így fordítja le: mutassa ki Isten az ő bírói, bosszúálló karakterét.

Amikor az ember szíve megkeseredik, elveszti a türelmét s képtelen a megbocsátásra, csak a megtorlás élteti. Óh, hányszor akartunk már beülni a bírói székbe, s hányszor éreztük azt, hogy ha csak egy pillanatra megkapnánk Istentől a felhatalmazást, rögvest meghoznánk a halálos ítéletet sok-sok embertársunkra nézve. „Nem tudjátok, milyen Lélek lakozik bennetek”! – figyelmeztet Jézus.

A hívő ember hajlamos arra, hogy látva és érzékelve a sok igazságtalanságot, elveszítse szem elől Isten hatalmát és semmi mást ne érzékeljen maga körül, mint azt a fertőt, ami könnyen őt is megfertőzheti.

Zsoltárosunk is valahol ebbe a csapdába esik: nem látja Isten dicső hatalmát, csak a gőgösöket, a bűnösöket, a hangoskodókat, akik őket gyötrik.

Vajon mi mit látunk és érzékelünk magunk körül? Nyílván látjuk a sok igazságtalanságot, fel is háborodunk rajtuk. Ellenben mi az, ami döntő módon megmarad bennünk? Ha minduntalan csak azzal vagyunk elfoglalva, hogy milyen jól megy az istenteleneknek, akkor ott valami gond van. Úgy megkeseredtünk, hogy hiányzik belőlünk Isten békessége.

Kibillenünk a lelki egyensúlyunkból, miközben meg vagyunk győződve arról, hogy Istennel van valami gond. Mintha Ő ingott volna meg, és nem mi. Az ilyen gondolkodásban egészen mélyre sodródhatunk, mígnem teljesen elveszítve a békességünket, semmi mással nem vagyunk elfoglalva, mint másokkal.

Ilyen helyzetben ébresztőre van szükségünk. Valami hasonló ébresztgetés történik a zsoltáros részéről is, amikor ezt olvassuk: „térjetek észhez ti ostobák a nép közt”!

Általában nem szeretjük az ébresztést. Főleg, akik szeretik altatni magukat. Ha már ébresztőre van szükségünk, akkor az nagyon finoman történjék. Ne származzon belőle kellemetlen élményem. Egy rossz ébresztés az embere egész napját el tudja rontani. Egy rossz ébresztéssel nem lehet elérni a kitűzött célt sem.

Emlékszünk még Keresztelő János ébresztésére? Mérges kígyók fajzatjai – így szólította meg azokat, akiket rá akart ébreszteni arra, hogy teremjenek megtéréshez illő gyümölcsöket.

A zsoltáros ébresztése sem az a finomkodó, simogató ébresztés, ahogy az édesanya próbálja felkölteni szeretett gyermekét. „Térjetek észhez ti ostobák”!

Kiket szólított meg így a zsoltáros? Azokat, akik egyebet nem szajkóztak és egyébbel nem voltak foglalatosak, mint azzal, hogy Isten nem látja az istentelenek életvitelét.

Szinte felháborodva kérdezi a népet: „Aki a fület alkotta az ne hallana? Aki a szemet formálta az ne látna”?

Be kell látnunk, nem mi vagyunk Isten haragjának a mozgató rugói. Tetszik, nem tetszik a búza együtt nő a konkollyal, és ez nem azt jelenti, hogy Isten ne lenne tisztában mindezzel.

Attól, hogy az istentelenek miatt háborgunk, átkozódunk, rázzuk az öklünket, attól semmi sem fog megváltozni. Legfeljebb az életünket valami olyasmivel töltjük ki, ami végül teljesen felőrli a békénket. Fogadjuk el, hogy Isten lát is és hall is. Mindent.

Ha ellenben ezt nem fogadjuk el, hanem mint a kóbor kutya megugatjuk a száguldó vonatot, sőt azt képzeljük, hogy ettől még jól meg s ijedtek annak utasai, s egy ideig futunk a vonat után, előbb-utóbb belátjuk, akár csak a kutya, hogy nem bírjuk szusszal és nem kergetjük tovább, mert semmi értelme sincs.

Amíg ezt nem látjuk be, addig nem tudunk elcsendesedni. A zsoltáros felismer itt valami nagyon fontosat: „Boldog az az ember, akit te megfenyítesz, Uram, és megtanítasz törvényedre, hogy megóvd a rossz napoktól, míg a bűnösöknek megássák a sírját”.

Hosszú utat kell bejárnia egy embernek ahhoz, hogy eljusson egy olyan következtetésre, mint a zsoltáros: „boldog az az ember, akit te megfenyítesz…” Csak az tud így örülni ennek, aki megértette életében azt, hogy az atyai fenyítés nem a szeretetlenség jele, hanem éppen ellenkezőleg, a féltőn szeretés megnyilvánulása, amely engem szeretne megóvni attól, hogy a pusztulásba rohanjak. Isten meg akar tanítani engem arra, hogy szabályszerűen éljek, mert így megmenekülhetek a rossz napoktól.

Az isteni próbatételek számtalan dolgot a felszínre hoznak egy ember életében. Ilyenkor, ha az ember őszinte legalább önmagához, akkor ráeszmélhet arra, hogy mi minden gyűlt fel benne az évek során. Isten azonban nem azért mutat rá a szív visszáságára, hogy olyannak hagyja hanem, hogy megtisztítsa. Az orvos sem azért állapítja meg a betegséget, hogy utána magára hagyja a beteget hanem, hogy megmutassa a gyógyulás felé vezető utat.

Bizonyára éveknek kellett eltelniük, míg a zsoltáros megértette Isten akaratát. Vajon mi értjük-e, elfogadjuk-e, hisszük-e, hogy látja és hallja is a világ dolgait és jól tudja, mit miért tesz? Bízzuk rá magunkat, ne akarjuk kiragadni a bírói pálcát a kezéből. Adjunk hálát azért, hogy törődik velünk.

Pataki Levente

Sunday, 01 July 2018 09:15

A próféta beszéljen belőled

Written by

Bibliaolvasás: Jer 28

Alapige: Jer 28, 5-9

Amikor régmúlt idők megsárgult lapjait kezdjük el fellapozni, mint amilyen az Ószövetség is, gyakorta támad olyan érzésünk, hogy egy áthidalhatatlan szakadék tátong közöttünk és az egykori események között. Minden olyan távol van tőlünk térben és időben egyaránt, hogy alig értünk valamit abból, amit hallunk vagy olvasunk.

Bizonyára úgy vagyunk ezzel a jeremiási részlettel is, mint a szerecsenországi komornyik az ézsaiási próféciával: ha valaki meg nem magyarázza azt nekünk, semmiképpen sem értjük e szavakat. Pedig jó lenne megérteni, mert nem holmi legendáriumot olvasunk akkor, amikor kezünkbe vesszük a Szentírást, hiszen itt minden szó isteni ihletettséggel bír. Magyarán Istentől származik, aki valamiért fontosnak tartotta, hogy az utókor számára fennmaradjon.

A nagy kihívás mindig az, hogy megtaláljuk egy ilyen ősi történet vagy éppen prófécia aktualitását. Erre szeretnénk ismét vállalkozni, persze nem egymagunk, hanem annak támogatásával, Aki képes arra, hogy megnyissa előttünk az Ő titkait.

A történetben két próféta áll egymással szemben. E két prófétai jövendölés merőben eltér egymástól, úgy is fogalmazhatunk, hogy szöges ellentétben állnak egymással. Az egyik pusztulásról, a másik szabadulásról, jólétről és békéről beszél. Az egyik közülük álpróféta. De vajon hogyan lehet eldönteni, hogy ki az Úr prófétája?

Nekünk ma könnyű dolgunk van, hiszen olvasva e könyvet, hamar kiderül, hogy ki áll az igazság oldalán, de ott és akkor vajon mi alapján döntöttek az emberek?   

És mi a helyzet ma? Hogyan döntjük el azt, hogy valaki igazat szól? Isten prófétái nem mindig azt hirdették, amit a nép szeretett volna hallani.

Jelen esetünkben a nép szorult helyzetben van. A babiloni fogság, mint Isten büntetése nehezedik a vállukra. Jövőjük igen csak kilátástalannak tűnik. Ebben a kilátástalan helyzetben lép színre Jeremiás és Hananja. Az egyik azt hirdeti, amit a nép hallani szeretne, a másik pedig, amit az Isten szeretne hallani, amire az Úr kötelezi. Viszont a két próféta közül az egyik álpróféta.

És itt álljunk meg egy pillanatra. Próbáljunk erre a helyzetre úgy tekinteni, mint amiben mi magunk is sokszor voltunk már. Vagy elszenvedői voltunk a hamisságnak, vagy éppen a hazugság éltetői. Tudom, kemény szavak ezek, de éppen ezért kell elgondolkodnunk rajtuk.

Az ember a maga végső elkeseredettségében a hamis vigasztalásnak is örül, csak mondjon már valaki végre valami biztatót. Vajon ez a megoldás szorult vagy éppenséggel kilátástalannak tűnő élethelyzetekben?

Kétség kívül az egyik legnehezebb szolgálata egy lelkipásztornak a temetés, amikor mindenkit még érzékenyebben érint az igazság kimondása. Ilyenkor, empátiából sok mindent elhallgatunk. Még magyar szólásunk is erre kötelez: halottról vagy jót, vagy semmit. Így hát nem marad más: szépítünk, kozmetikázunk, hazudunk, mert ezt kívánják tőlünk.

Júda sem akarta hallani az igazságot, nem akarta hallani azt, amire Isten figyelmeztette Jeremiáson keresztül. Szegény Jeremiásnak ez jutott, nem csoda, hogy bíróság elé citálják és kihallgatják. Halállal akarják megbüntetni. Miért? Mert amikor az ellenség szorításába került a nép, akkor nem az Úr szabadításáról jövendölt, mint az álpróféta, hanem pusztulásról, ami be fog következni, ha a nép meg nem tér az egy, örök és igaz Istenhez.

A kérdés ma is így hangzik: vajon bedughatjuk-e a fülünket, hogy ne halljuk az igazságot? Bizonyára vannak, akik ezt válaszolják ma is: természetesen. De mi lesz ennek hosszú távon a következménye?

Az álpróféta azzal bíztatja a népet, hogy két esztendőn belül Isten összetöri Babilon királyának az igáját, azaz jön a szabadítás, illetve visszahozza az elhurcolt népet a fogságból a maga hazájába. Erre felel Jeremiás szinte ezekkel a szavakkal: bárcsak a próféta beszélne belőled. De nem így lesz.

Mintha Jeremiás az ördögöt festené a falra – ahogy mondani szoktuk. Neki ez a nehéz feladat jutott, s bármennyire is szeretné elhallgatni a szörnyű borzalmat, nem teszi, mert az Urat szolgálja. Nem mondhat mást, mint amire kötelezi őt az Úr. Nem azzal van elfoglalva, hogy mennyit esik majd a népszerűsége, hanem azt tartja szem előtt, hogy ne altassa ezt a népet, sőt ne engedje, hogy tovább is hazugságba ringassa magát.

A fogság nem azért következik be, mert Isten nem figyelt oda népére, hanem éppen ellenkezőleg: a nép nem figyelt oda arra az Úrra, aki lépten-nyomon arra figyelmeztette őket, hogy annak az életvitelnek, amit folytattak, komoly következményei lesznek. A nép azonban minden ilyen figyelmeztetést elengedett a füle mellett.

Jeremiásnak jut a keserűség ebben a szolgálatban. Majd kimondja a szomorú igazságot így válaszolva az álprófétának: „előtted minden próféta harcról, éhínségről, döghalálról jövendölt. De arról a prófétáról, aki békességet jövendöl, csak akkor ismerik el, hogy valóban az Úr küldte, ha szava beteljesül”. (Jer 28,9)

Isten prófétáit mindig az igazolta, ha később beteljesült jövendölésük. Ebből lehetett tudni, hogy ők az Úr kiválasztott edényei voltak, nem pedig hamis próféták. Kemény ige ez, amit a 9. versben olvasunk.

Ma is vannak, akik hazug álmokba ringatják magukat vagy éppen másokat. A kérdés így hangzik: mi lesz ennek az ára? Vajon mi is hazugságba ringatjuk magunkat, mi sem akarjuk meghallani az isteni figyelmeztetést? Hazugsággal tompítva könnyebb elviselni a szomorú jelent? Ha nem nézünk szembe a realitással, az vajon segít túllépni a bajainkon?

Amikor egy orvos nem mondja el az igazságot egy betegnek, az vajon kinek használ? Amikor egy egész család hazudik, hogy ki ne tudódjék az igazság, az vajon kire van jótékony hatással?

Egészen bizonyos, hogy Jeremiás saját korában egy kellemetlen figura volt sokak számára. Annál az oknál fogva, hogy komolyan vette az Urat, s mindazt, amit reá bízott.

Sokban hasonlít a görög mitológia egyik személyére, Kasszandrára, aki bár megkapta a jóslás ajándékát, de mivel visszautasította Apollón isten szerelmét, Apollón megátkozta őt azzal, hogy senki se higgyen majd neki és egész életében ettől szenvedjen. Mintha Jeremiásnak is ez a sors jutott volna.

Lehet nagyon éles a kérdés, de talán érdemes rajta elgondolkodnunk, hogy Jeremiás helyébe tudjuk magunkat képzelni: vajon ajándék vagy átok Isten igéjének a hirdetése? Hiszen az IGAZAT kell képviselni egy olyan világban, ahol többnyire az emberek nem akarják hallani az igazságot, vagy jobban szeretik a féligazságokat.

Jézus a próféta keserű utódja – hányszor kesergett népe keményszívűségén. Nem is hallgattak sokan rá, mert az IGAZSÁG, amit képviselt, nagyon fájdalmas volt az emberek számára.

Vajon van-e vevő ma erre az igazságra? Van-e olyan közöttünk, aki végig tudja hallgatni az Urat, aki meg is szívleli azt és utána meghozza a helyes döntést? 

Pataki Levente

 

      

Monday, 11 June 2018 16:24

Büszkeség és balítélet

Written by

Bibliaolvasás: Ézsaiás 55,1-5

Alapige: Lukács 4, 23-30

Amikor a ma embere az evangéliumi híradásoknak köszönhetően hirtelen ott találja magát a Jézus korában, minden valószínűség szerint nagyon könnyen ítélkezik az egykori társadalom felett, akik elutasítóan léptek fel a Messiás ellen, mindegyre elfogadható bizonyítékokat követelve.

Ha jól megvizsgáljuk az egykori eseményeket, akkor nagyon világosan láthatjuk azt, hogy egyáltalán nem a bizonyítékokkal volt a gond, hanem sokkal inkább az emberek kicsinyhitűségével és azzal a magabiztos gőggel, aminek birtokában egyáltalán nem érezték azt, hogy nekik szükségük lenne bármilyen szabadítóra.

Sokakról lepergett Keresztelő János figyelmeztetése, aki arra szólította fel a Messiást váró tömegeket, hogy el kell készíteni az érkező útját. Mi volt ennek az előkészületnek a módja? Mindenek előtt az önismeret és az abból származó igazság felismerése, nevezetesen a bűntudat, bűnbánat és az ezekből következő megtérés.

Be kell látnunk, hogy a helyzet nem sokat változott az évezredek során. Ma is nagyon sokan élnek úgy, hogy közben elutasítják Istent. A keresztyénnek mondott Európa nagy része ma ebben a csónakban evez. Száműzi a Teremtőt az életéből, miközben nem akarja észre venni, hogy az istentelen életnek milyen súlyos és beláthatatlan következményei vannak.  

A nyugati jóléti társadalom jobban bízik a saját anyagi javaiban, mint abban, Akitől mindezeket kapta.

De hagyjunk fel mások kritizálásával, inkább magunkra figyeljünk ez ige kapcsán, s keressük meg azt, hogy hol vagyunk mi jelen ebben a történetben. Valljuk meg őszintén, hogy gyakran keressük mi is saját életünkben azokat a csodákat, amelyek egyszer s mindenkorra megerősítenek bennünket Krisztusba vetett hitünkben. Az a tény, hogy egyesek még mindig nem látják, vagy nem akarják látni mindezeket csak egy valamiről árulkodik: kivagyiságuk és gőgjük nem engedi meglátni az igazságot.

Nagy kérdés tehát, hogy miként közelítünk akár ma is Istenhez? Ne feledd az ének figyelmeztetését: ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ad.

Jézus nyilvános színrelépése előtt a Lélektől támogatva hatalmas próbán megy keresztül a pusztában, amikor három ízben is megkísértetik. Az akadályokat legyőzve az Atyába vetett hűségéről tesz bizonyságot. Közvetlen megkísértése után visszatér oda, ahol felnevelkedett, Názáretbe. Ellenben ami itt történik, megerősíti azt a tényt, amit maga Jézus is felidéz: egyetlen próféta sem lehet kedves a maga hazájában.

Míg alig ötven km-re szülővárosától Kapernaumban ámulattal, imádattal és hittel fogadták, addig odahaza a saját ismerősei, egykori gyermekkori játszótársai és saját rokonai is nem láttak benne mást csak Józsefnek, az ácsnak a fiát. Érthető ez? Úgy gondolom igen, ma sincs ez másként. Isten elhívott szolgáinak továbbra is a legnehezebb dolguk odahaza van, azok között, ahol felnőtt, akikkel együtt rúgta a port. Ezért csak kevesen vállalkoznak ma is arra, hogy szülőhelyükön vállaljanak szolgálatot.

Még Jézusnak sem sikerült eltávolítani a hályogot azok szeméről, akik csak úgy ismerték és továbbra is csak úgy akarták őt látni, mint József gyermekét.

Jézus, amikor hazatért, szokása szerint a zsinagógába ment, ahol odaadták neki az ézsaiási tekercset, hogy felolvasson belőle. Ő megkereste azt a helyet, ahol a próféta a Messiásról jövendölt és felolvasván azt, ezeket mondta: ma teljesedett be az Írás a fületek hallatára. El tudom képzelni az értetlenséget, ami ekkor kiült az ott lévők arcára. Emberileg nem is lehetett másra számítani.

Ezek az emberek teljesen összezavarodtak, hiszen meg voltak felőle győződve, hogy ők ismerik a leginkább Jézust, hiszen közülük való. Mégis ez a történet azt erősíti meg, hogy éppenséggel ők ismerték a legkevésbé. Jézus ellenben nagyon jól ismer mindnyájunkat. Jól ismerte a názáretieket, de azokat is, akikkel először találkozott földi útja során. És jól ismer téged is. Vajon te mennyire ismered Őt? Kinek vallod, kinek tartod: csak egy ács fiának, egy prófétának vagy Isten Fiának?

Készen állsz-e arra, hogy ha az ő személye még jelentéktelen számodra, akkor igyekezz őt megismerni?

Azok, akik úgy vélték, hogy mindent tudnak Jézusról és ismerik őt, azt kérték, hogy ne habozzon, hanem amit megcselekedett Kapernaumban, azt tegye meg a saját hazájában is. Jézus egy furcsa mondást idézett: orvos, gyógyítsd meg magad!

Vajon mit kell ezalatt érteni? Elsősorban azt, hogy ahhoz, hogy ugyanazokat megcselekedje szűk hazájában, amit másutt megcselekedett, először ezek a „közeli ismerősök”  be kellett volna ismerjék, hogy nekik szükségük van orvosra, azaz Jézusra. Ellenben pontosan ez volt az egyik akadály, hogy nem érezték szükségét annak, hogy Ő, mint orvos gyógyítson közöttük. Ezért idézi Jézus azt a közmondást, ami végül is egyfajta válasz volt az ő felvetésükre: gyógyítsa meg magát.

Ezek az emberek mindenféle bizonyítékkal az oldalukon nem tudtak és nem is akartak elvonatkoztatni attól, hogy az ő Jézusuk egy ács fia. Innen közelítve meg tehát a kérdést, semmilyen bizonyíték sem vitte volna előbbre ezt az ügyet ilyen felfogással és meggyőződéssel.

Jézus másik válasza a kérésükre két ószövetségi történet felidézése volt, ami nem hogy oldotta volna a feszültséget, hanem még inkább generálta azt. Jézus tulajdonképpen éppen hallgatósága szűklátókörűségét akarta kritizálni a két példa által rámutatva arra, hogy Isten hiába küldte el az ő prófétáit saját népéhez, mert a pogányok mindig nyitottabbak voltak arra, hogy megértsék és elfogadják Isten üzenetét.

Az egyik történet, amit Jézus idézett a sareptai özvegyasszony és Illés esete volt. Mi történt ott? Nagy éhínség volt a vidéken, ahol megjelent Illés próféta is az özvegyasszonynak egy furcsa kéréssel. Ennek az asszonynak már nem maradt csak egy marék lisztje, amit el akart készíteni magának és a fiának, hogy utána felkészüljenek a halálra, de a próféta azt kérte tőle, akit azelőtt még soha nem látott, hogy először neki készítsen belőle egy lepényt. Igaz egy ígéretet is hozzáfűzött: ha ezt megteszi utána megoldódik számára az ennivaló kérdése.

Miért bízott feltétel nélkül az asszony Illésben? Ha a názáretiekhez lett volna hasonló ez az asszony, akkor először azt kérte volna, hogy töltse meg az éléskamráját. De nem ezt tette. Bízott abban az Istenben, akit Illés emlegetett ígérete kapcsán. Miért? Mert felismerte mérhetetlen szegénységét és rászorultságát. Ha visszautasítja a prófétát, akkor valóban nem maradt volna más számára, mint a marék liszt és az azt követő halál biztos eljövetele.

Ez a történet nagyon aktuális volt a názáretiek számára. Ők bizonyítékot akartak, ellenben Jézus azt állította, hogy minden bizonyíték adott, nekik csak bízniuk kell. Be kellett volna ismerniük saját szegénységüket és kérniük kellett volna Jézust, hogy legyen az ő szabadítójuk is. De ez nem ment. Semmit sem veszítettek volna, ha kiderül, hogy Jézus csaló, így ellenben mindent leveszítettek.

A másik történet szintén egy olyan emberről szól, akinek fel kellett ismernie, hogy gyógyulásának egyetlen útja, ha hallgat Elizeus próféta szavára és megfürdik a Jordánban. Először nagyon megalázónak tartotta, később ellenben belátta, ez az egyetlen esélye.

A názáretiek képtelenek voltak elfogadni azt a tényt, hogy Jézus az egyetlen esélyük, mert nem akarták azt felismerni, hogy az Isten felé vezető egyetlen út az a bűnbánat útja és annak felismerése, hogy az embernek minden nap van mit megbánni Isten színe előtt.

Ez a történet újra elgondolkodtat. Ki vagyok, milyen szegénységeim vannak, mennyire vagyok ráutalva Isten kegyelmére? Ne feledjük, csak nekünk van veszteni valónk ellenben, ha kinyitjuk szemünket, megmenekülhetünk. Kérjük Istent, adja vissza látásunkat, hogy rádöbbenjünk, honnan is kell kimenekülnünk.

Pataki Levente

Monday, 04 June 2018 09:38

Aki nem undorodik tőlünk

Written by

            Bibliaolvasás: Lk 7,36-50

Alapige: Lk 7,47

Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.

A fenti bibliai történet kapcsán azon gondolkodtam, hogy vajon mire van szüksége egy embernek ahhoz, hogy szakítva addigi bűnös életvitelével változtatni kívánjon a dolgok menetén? Azt mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy ki az, aki megoldást kínál, és valóban tud változtatni is azon, ami elromlott. Vajon a mi esetünkben a bűnös asszony ez a személy?

Ez a történet a felszínre hozza azt az igazságot, hogy az ember nem tud egy egész életet leélni bűnei fogságában. Előbb-utóbb akkora nyomásnak lesz kitéve lelkiismeret furdalása által, aminek köszönhetően egészen biztosan el fog indulni valamilyen új irányba, hogy rendezze életét. Itt a hangsúly persze azon van, hogy vajon merre indul el segítségért?

Térjünk vissza történetünk szereplőihez. Vajon mire ment volna ez az asszony egyedül? Talált volna kiutat abból a fertőből, ami kimondhatatlan rabságban tartotta? Másként teszem fel a kérdést: ha nem találkozik Jézussal, vajon megváltozott volna az élete?

Meg merem azt a gondolatot kockáztatni, hogy minden valószínűség szerint többször is megpróbált ebből az állapotból kiszabadulni. Nem ez volt az első eset, hogy számolnia kellett a lelkiismeretével. De a dolgok mégsem változtak addig, amíg be nem ment annak a farizeusnak a házába, ahol Jézus tartózkodott.

Miről beszél mindez számunkra? Véleményem szerint arról, hogy egyedül Istennél lehet rendezni az életünket, amit elrontottunk. Persze nem feltétlen kell egyet érteni ezzel a gondolattal, de meggyőződésem, hogy sok bajba jutott ember előbb vagy utóbb mégis csak megérkezik Hozzá.

Maga a Biblia mutat rá arra, hogy az ember már a kezdet-kezdetén próbálta valahogy rendezni élete rendetlenségeit az Istennel. Elkövetett bűnei miatt, amelyekkel megbántotta Teremtőjét, úgy érezte áldozatokkal tudja csillapítani haragját, csakhogy az ember is rádöbbent arra, hogy egy áldozat bemutatásával saját problémái nem feltétlen oldódnak meg, és Istent sem lehet kiengesztelni.

Történetünkben kétség kívül a figyelem az asszonyra összpontosul, pedig legalább annyira fontos a farizeus szerepe is, hiszen másként nem tenne említést a szentíró arról, hogy az esemény az ő házában zajlik.

Jézus meghívást kap a farizeustól egy közös étkezésre. Annak ellenére, hogy a legtöbb támadást éppen tőlük kapja, nem utasítja el, hanem elfogadja ezt a meghívást. Nem ismerek egyetlen olyan esetet sem, amikor valaki hívta volna Jézust, és ő visszautasította volna az illetőt.

Azt nem tudjuk meg, hogy milyen szándéka volt még a farizeusnak Jézussal azon kívül, hogy együtt akart étkezni vele, de sejteni lehet, hogy szeretett volna néhány kérdésre választ kapni. Ha nem is a saját kérdéseire, de minden bizonnyal sok mindenre választ kap abból, ami házában történik.

Nem szeretnék most azzal foglalkozni, hogy egy köztudottan kétes életű asszony hogyan tehette be a lábát egy törvénytudó házába, viszont azt azért szeretném kiemelni, hogy mekkora határozottságra vall és milyen bátorságról illetve elszántságról tanúskodik az a tény, hogy az asszony sok akadályt leküzdve, egyszer csak ott terem egy farizeus házában. Persze a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy Jézus miatt ment oda. Azt azonban el tudom képzelni mi mindent kellett leküzdenie ahhoz, hogy idáig eljusson.

Le kellett küzdenie a félelmét, a saját szégyenét. Persze mondhatná itt valaki, hogy neki nem esett nehezére a szemtelenség. Viszont abban biztos vagyok, hogy nagyon hosszú és végtelenül nehéz utat kellett bejárnia ahhoz, hogy eljusson idáig. Mi nem látjuk ezt a hosszú utat, hiszen nem tudunk a lelki vívódásairól, ami eljuttatta őt a célhoz: Jézus Krisztushoz.

Szoktuk mondogatni, hogy amikor egy nagy lépést valaki meg akar tenni, ami addig sohasem sikerült, akkor nem szabad sokáig mérlegelni a dolgot, sőt nem szabad gondolkodni sem, hanem gyorsan kell cselekedni. Én ezt érzékelem itt: megtudta, hogy Jézus a közelben van, vette a drága olajt és már ott is termett a farizeus házában. Kétszeresen volt egyedi a pillanat: még sohasem járt farizeus házában és nem volt ennyire közel Jézushoz.

Vajon ettől hatódott volna meg annyira, hogy sírásra fakadt? Nem. A bűnei miatt zokogott, s mivel nagyon szeretett volna felszabadulni alóluk, erre az egyetlen esélyt Jézusban látta. Nem tudta megtagadni azt, aki volt, nem tudta elhazudni eddigi életét, és nem is akarta, éppen ellenkezőleg, minden szennyét, minden mocskát, minden fertőjét, lelke nehézségét el akarta sírni Jézusnak. Nem szólt ez a szerencsétlen egy szót sem, a könnyei beszéltek helyette, s azok a cselekedetei, amelyeket ott akkor tett:” könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente olajjal”.

Ezt az egészet pedig a farizeus elképedve és undorral nézte, miközben felvetődött benne, hogy valóban az ül az asztalánál, akit ő meghívott, mert ha próféta lenne, akkor tudnia kellene, hogy kinek engedte meg, hogy hozzáérjen.

Mennyire szerencsések vagyunk, ha lehet ezt szerencsének nevezni, hogy Jézus nem undorodik az ember bűnétől. Ő akkor sem tartott attól, hogy tisztátalanná lesz az által, hogy egy prostituált megérinti. Hiszen az egész világ ilyen ételemben fertőzött volt és az ma is.

Jézus nem undorodott attól, hogy kapcsolatba lépjen a szennyes, mocskos emberi világgal. Bármilyen tiszták legyünk is kívülről, bármilyen patyolat is legyen a vasárnapi fehér ingünk, mert ott belül mindannyian meg vagyunk fertőzve bűneink által. Persze ezt nem mindenki látja be, s aki nem látja, az azt sem tudja, hogy szüksége lenne egy orvosra, aki segíthet neki. Jézus is azt mondja: a betegeknek van szükségük orvosra. A világ nagy része pedig ma ezt kiáltja: de hát ki itt a beteg?

Azért mondtam, hogy ez az asszony hosszú utat járt be, amit itt nem látunk, mert eljutott arra a felismerésre, hogy neki szüksége van orvosra.

Bűntudatavolt, ami az első lépés abűnbánat, azon a keresztül a bűnbocsánat felé, hogy végül békessége legyen. Hogy megkapja a Jézus békéjét.

Ez a farizeus a mindenkori hamis vallásos ember megtestesítője. Az, aki patikamérlegen méri a mások hibáját, mindig tudja, kitől, miért jobb, ki mitől, miért bűnösebb, mint ő. Nagyon kiszámított élet ez, nagyon kínos, nagyon savanyú élet ez. Ezt az életet éli. Az ilyen ember nem csak az embertársaihoz mérten méregeti magát, hanem Istent is górcső alá veszi, és Őt is méricskéli; és Jézust is figyelgeti. Olyan ez, mint amikor az ember halálos betegen bemegy az orvosi rendelőbe, és ahelyett, hogy a betegségéről beszélne az orvosnak, arról beszél, hogy: bocs, de nem tetszik a frizurád, túl vastag a szemüvegkereted, különben is, nem tudom, hogy nézel te így ki.

Annak érdekében, hogy a hályogot valahogy eltávolítsa a farizeus szeméről, Jézus szokásához híven egy példázattal próbál rávilágítani az igazságra. És ahogy az lenni szokott, a farizeust felelteti, aki talán a helyes válasz kimondása után csodálkozik el saját magán.

A példázat két adósról szólt, akik nem tudták megfizetni adósságukat, de ennek ellenére a hitelező elengedte mindkettőjük tartozását. Az egyik nagyobb összeggel, a másik kisebbel tartozott, de a lényeg, hogy mindketten adósak voltak. Jézus kérdésére, hogy melyik adós szerette jobban hitelezőjét, a farizeus azt válaszolta: hát az, akinek többet engedtek el. Hogy mikor döbbent rá a farizeus a kérdés lényegére azt nem tudom.

De Jézus rávilágított arra, hogy ez az asszony beismerte nagy tartozását és azt is, hogy egyedül Jézus képes arra, hogy elengedje azt. Ez meg is történt akkor, amikor kimondta: megbocsáttattak a bűneid.

Olyan egyszerű a kép, mégis olyan bonyolult az ember számára eljutni a gyógyulás és a békesség útjára. Miért? Mert rosszul méricskélünk. Vajon felismerjük-e még időben, hogy mindnyájunknak szükségünk van orvosra? Ez a gyógyulásunk és a békességünk egyedüli lehetősége.

Áldott legyen Jézus Krisztus, hogy elhordozta a világ szennyét, köztük az enyémet is, hogy békességünk legyen.

Pataki Levente

Thursday, 10 May 2018 07:49

Mennybemenetel

Written by

Bibliaolvasás: János 12,32-36

Alapige: Márk 16,14-20

Jézus mennybemenetelével kapcsolatosan hiába keresünk bármiféle útbaigazítást Jézus részéről, úgy ahogyan példának okáért a szenvedésére és feltámadására nézve viszont van mibe kapaszkodniuk a tanítványoknak, hiszen háromszor is beszél azokról. Persze, ennek ellenére ismerjük a tizenegy viszonyulását az eseményekre nézve, de ami a feltámadás után következik, az minden bizonnyal rejtély marad, hiszen nem tudják, hogy a feltámadott meddig marad láthatóan közöttük. Azt azonban mindannyian sejtik, mert erre nézve is volt kijelentés, hogy Jézusnak fel kell emeltetnie, ahogy erről János evangéliumában olvasunk.

Nem találunk a Szentírásban nagyon pontos és aprólékos leírást arra nézve, hogyan ment végbe a mennybemenetel. Mindebből arra következtetünk, hogy nem az a lényeges itt, hogy milyen felemelő lehetett Jézus égbe emeltetése, hanem hogy mi következett ezután. Senki sem tartja annyira lényegesnek, hogy arról számoljon be, hogy milyen volt maga a felemeltetés, hanem sokkal inkább annak következményére teszi a hangsúly.

Azt viszont érzékeljük, hogy Jézus erre az utolsó momentumra hagyta a missziói parancs közlését. Ezzel kapcsolatosan feltűnő az, ahogyan itt Márknál fogalmaz a Mester, mert a számunkra jól ismert Máté megfogalmazása szerinti missziói parancsból nem ismert ez a nagyon kemény figyelmeztetés: „aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik”.

Mintha a Máténál olvasható parancs finomítva lenne a Márk evangéliumában olvasható beszámolóhoz képest. Minden bizonnyal másként hatna a keresztelések során, ha a jól ismert szereztetési ige ki lenne egészítve Jézus, Márknál olvasható figyelmeztetésével.

Egészen biztosan ennek a mondatnak az értelme szorosan összefügg a két verssel előbb olvasható mozzanattal, ahol arról hallunk, hogy Jézus, amikor megjelent a tanítványainak feltámadása után, a szemükre vetette a hitetlenségüket. Ezt követően kapják az egész világra, s benne minden emberre kiterjedő missziói feladatukat, magával a figyelmeztetéssel együtt: aki hiszen üdvözül, aki nem, elkárhozik.

A tanítványoknak ezzel a gondolattal kell kimenniük a világba s némileg saját kételkedéseikkel, s azok rossz emlékével kell megküzdeniük akkor, amikor szembesülnek a világban azzal, hogy nem feltétlen fog nekik, pontosabban az ő szavukra mindenki hinni. 

Ők maguk úgy kételkedtek, hogy maga a Mester jelentett ki számunkra minden bekövetkező eseményt. Az Ő oldalán éltek át nem egy csodát, hallották a saját fülükkel, hogy mi fog történni a fővárosban és a keresztre feszítés után, de amikor minden úgy történik, ahogyan azt előre megmondta nekik, akkor sem akartak hinni.

Jézus mennybemenetelével az ő jelenléte már nem koncentrálódik egyetlen helyre, ahogy annak előtte. Ez lesz a tehát az egyik gyümölcse Jézus felemeltetésének. Ott lesz és ott van ma is mindenütt, ahol nevét segítségül hívják, ahol hisznek benne, ahol tőle várnak segítséget, ahol imaközösségekben kérik közbenjárását, ahol emberek akarnak jó útra térni és megmenekülni az örök kárhozattól. Jézus ma ott van mindenütt, ahol szavai, élő igeként felcsendülnek, s bármilyen furcsa is, nekünk nem lenne más dolgunk, mint hinni benne, hogy e hit által üdvözüljünk.

A tanítványok feladata semmit sem változott és semmit sem fog változni az idő múlásával. Éljen az ember akármilyen modern világban. Isten terve ugyanaz marad még akkor is, ha egyesek maradinak tartják mindazt, amit Krisztus egyháza hirdet. Bármilyen üresnek is hangzik egyesek számára ez a parancs, de még mindig az a fő feladata az egyháznak, s benne minden tanítványnak, hogy az evangéliumot, az örömhírt tovább adja és eljutassa minden emberhez: Krisztusban van bocsánat, mert áldozatával mindenkiért, egyen-egyenként megfizetett. Nem aranyon és ezüstön, hanem drága vére által váltott meg minden embert a kárhozattól.

Ezt a folyamatot, ezt a missziót Jézus az Atya jobbjáról kormányozza, alakítja, követi nyomon és erősíti. Minden csúfolódás, gúny és lenézés ellenére is. Hogy ebben mennyire hisznek és hittek a tanítványai azt jól mutatja mindig az az elszántság, amely megmaradt a legnagyobb üldöztetések közepette is. Az evangélium hatalma korlátlan, hiszen minden emberhez szól, mert minden emberhez el kell, hogy jusson. Amíg ez nem történik meg, addig bőven van tenni való, addig nem lehet munkanélküli egyetlen tanítvány sem.            

A tanítványok felé az igényt nem a világnak kell támasztania, azaz nem befolyásolhatja az ige terjedését az a tény, hogy a többség nem akar érdeklődést mutatni, nem akar nyitott lenni iránta. Sőt éppen ez kell, hogy még jobban motiválja őket arra, hogy az Isten által támasztott igényt, sajátos feladatát ellássa. Ennek a folyamatnak nem vethet véget egyetlen világi hatalom, egyetlen világi felfogás sem, mert mi nem a világnak tartozunk elszámolással.

Az, hogy az evangélium hatalma mennyire korlátlan jól mutatják nem csupán az apostoli kor beszámolói, hanem az a tény is, hogy képes megtérést munkálni sokak szívében. Életeket változtat meg, gyógyír a reményvesztettségre, a céltalan életre, hogy benne és általa az ember megtalálja az üdvösség felé vezető utat, hiszen Isten terve a kezdetektől az ember üdvössége volt és nem a kárhoztatása. Aki ellenben mégis az ezzel ellentétes utat választja, annak tudnia kell, hogy szembe megy Isten akaratával és céljával, s ilyen értelemben ellenségévé teszi magát. Senki nem állhat az üdvösség útjába csak az ember saját hitetlensége.

A missziói parancsból azt is kiolvasni, hogy a keresztség önmagában semmit sem ér, ha az ember nem tud hittel felé közeledni. Ez sajnos nyomon követhető sok olyan emberi életen, akik bár egykoron meg voltak keresztelve, de sem a szülők, sem a keresztszülők nem tartották fontosnak mindazt, amire egykoron esküvel kötelezték magukat. Sok megkeresztelt ember élte és éli úgy az életét, mintha nem lenne se Istene, se hazája. A missziói parancs teljesítését ennek ellenére folytatni kell.

Jézus nem egyszerűen csak eltávozott az egykori tanítványok szeme láttára a mennybe, hanem teljhatalmát gyakorolja onnan. Az emberek konoksága, szívüknek keménysége nem azt jelenti, hogy Krisztusnak nincs hatalma ezek felett. A hit hallásból van, tehát ha valaki nem akarja meghallani ezt, az a saját döntése. Isten soha sem szűnt meg hallgatni és figyelmeztetni az embert. Minden időben szólt és szól. Az ember döntése az a fajta bekeményítés, amikor nem éppen tudatlanságból, hanem sokkal inkább nemtörődömségből, könnyelműségből választja az üdvösség helyett a kárhozat útját.

Akik ellenben ezt az utat járják, azok is számtalan esetben szembe találják magukat a teljhatalommal kormányzó Krisztussal, amikor rá kell döbbenniük, hogy életük nem mindig úgy alakul, ahogy eltervezték. Ha nagy erőfeszítést is jelent számukra, de vannak pillanatok, amikor ezt be kell látniuk még akkor is, ha senkinek sem vallják be mindezt.

Istennek gondja volt és gondja van mindenkor arra, hogy megerősítse tanítványai igehirdetését különböző jelekkel. Nekünk csak nyitott szemmel és szívvel kell élnünk életünket, hogy ezeket a jeleket olvasni tudjuk. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a megértés eszköze ezen a téren a hit, Isten kegyelmi ajándéka.

Krisztus mennybemenetelének napján így tekintsünk mi is az ég felé, hogy a hit szemével meglássuk az Atya jobbján ülő és teljhatalmát gyakorló Megváltónkat, aki kész arra, hogy erőtlennek tűnő, vagy emberileg sokszor értelmetlennek látszó szolgálatunkat felruházza a saját erejével, áttörve az emberek hitetlenségből, közönyből épített elválasztó falait. Ne feledjük, aki hisz az üdvösség útján jár. Kiáltsunk mi is az Úr felé: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen! Ámen.

Pataki Levente

Sunday, 06 May 2018 06:55

Merész buzdítás?

Written by

Bibliaolvasás: Máté 7,7-11

Alapige: János 16,23-24

 

Számos olyan bibliai kijelentéssel találkozunk életünk során, ami a megértés vagy a helyes értelmezés terén bizony nem kevés fejtörést okoz az embernek. Természetesen többnyire azoknak jelent mindez gondot, akik életében Isten igéjének súlya van.

Vannak olyan kijelentések, amelyek önmagukban érthetetlenek, - hacsak valaki meg nem magyarázza azt nekünk - és akadnak szép számmal olyanok is, amelyek éppen egyszerűségükből fakadóan gondolkodtatnak el, vagy éppenséggel adják fel számunkra a leckét. Úgy vélem, nem mindig az egyértelműnek tűnő bibliai kijelentést a legkönnyebb értelmezni.

Ma, a húsvét utáni ötödik vasárnapon, az imádság vagy kérés vasárnapján ezt az állítást erősíti meg Jézus kijelentése: „…amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”. Jézus szavai egyszerűnek tűnnek: bármit kérhetünk Istentől, mert ő teljesíti azt. Bármit? Ez azért így elég meredek, vagy mégsem? Vajon valami gond lehet itt a fordítással? Nem, mert az eredeti szöveg is ezt a jelentést hordozza.

Azt azonban mindnyájan érezzük, hogy a tapasztalatunk hadakozik ezzel a kijelentéssel, mert meg kell vallanunk őszintén, hogy nem sűrűn találkoztunk azzal, hogy Isten mindig, minden körülmények között, minden kívánságunkat teljesítette volna. Azt hiszem, hogy azt itt feltétlen érezzük, hogy Jézus nem akar becsapni, áltatni bennünket. Sőt, egy különös kapcsolatra akar rávezetni, amelynek eszköze az imádság lesz.

Viszont azt is érezzük, hogy bár sokan, valamilyen formában gyakoroljuk az imádkozást, de még nagyon távol állunk attól, hogy egy olyan bensőséges kapcsolatot tudjunk magunkénak, amit Jézus ápolt és tartott fent az Atyával.

Az viszont tény, hogy ha itt szó szerint értelmezzük Jézus szavait, akkor abból egyenesen az következne, hogy nem létezik olyan kérés az ember részéről, aminek teljesítése korlátokba ütközne. Magyarán nem tudunk olyat kérni, amihez Istennek ne lenne hatalma. Ebből az következik, hogy bármit kérhetünk? Igen és ugyanakkor nem. Ne feledjük, hogy Jézus még hozzá teszi: „…bármit…az én nevemben…

Én nem tudom, hogy mit jelent ez mások számára, de számomra az ő nevében való kérés megfogalmazása azt jelenti: bármit kérhetek, amit Ő is kérne számomra. Ehhez viszont nagyon jól kell ismernem a Fiút. Ismernem kell a lelkületét, tanításának lényegét.

Aki ezzel tisztában van, az egészen biztosan nem fog engedni az indulatának, hogy azok vezessék. Mire gondolok itt elsősorban? Arra az epizódra, amikor Jézus úton volt a tanítványokkal és Samária vidékén kellett átkelniük, de senki sem adott szállást nekik. A tanítványok ekkor tüzet akartak kérni az illető városra, magyarán engedték, hogy a saját emberi indulatuk irányítsa a kérésüket, imájukat. Bizonyára emlékszünk még arra, hogy mit tett Jézus ebben a különös helyzetben: megállította őket, pontosabban ráébresztette tanítványait arra, hogy milyen lélek az ilyen. 

Az ilyen élethelyzetre nézve is aktuális az apostol figyelmeztetése: az az indulat legyen bennetek, ami Jézust is jellemezte. Milyen távol állunk mi sokszor ettől!

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az embernek Jézustól kell példát vennie arra nézve, hogy miként hangzik a „helyes” ima. Ő megtanít bennünket minderre nem csupán az Úri imában, hanem számos olyan élethelyzetben, amiben őt magát látjuk imádkozni. Ilyen tekintetben tehát Ő az etalon.

Amikor nem teljesül egy-egy kérésünk, akkor azt feltétlen meg kell vizsgálnunk. Vizsgálódásunk során bizonyára nem egyszer előfordult már az, hogy nem értettük Istent. Nem fogtuk fel, hogy mi kivetnivaló volt abban, hogy egy beteg hozzátartozónk gyógyulásáért imádkoztunk, de az Úr még sem hagyta azt jóvá? Ezek valóban olyan kérdések maradnak, amire ebben a földi életben nem fogunk kielégítő választ kapni.

Viszont erre az élethelyzetre is igaz az, hogy mi ragad meg bennünk jobban? Azok a pillanatok, amiben csalódtunk, vagy pedig azok, amikor különösen is meghallgatta kérésünket?

Meg merem kockáztatni, hogy mindezen válaszok sok embert nem elégítenek ki, ha arra gondolok, amit Jézus a mai ige kapcsán kijelent: „bármit kérjetek az én nevemben és Isten megadja azt nektek”.

Viszont, hogy valahol a magam számára is megmagyarázzak néhány vívódással teli élethelyzetet, bevillant egy ige Jakab apostol leveléből: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni”.

Azt mondja itt Jakab, hogy azért nem kapunk meg bizonyos dolgokat az életben, mert rosszul kérjük, ha egyáltalán kérjük azokat. Így fogalmaz: csupán a saját élvezeteitekre. Az előbb azt mondtuk, hogy Jézustól tanulhatunk imádkozni. Én, egy olyan kérést ismerek, ahol Jézus önmagára nézve kért valamit, minden más alkalommal értünk imádkozott. Szenvedése kezdetén a Gecsemáné kertben ezt kéri:ha lehet, múljék el tőlem a keserű pohár. Viszont azt se feledjük, hogy hozzáteszi: de legyen meg a te akaratod.

Amikor csalódunk Istenben, mert nem úgy hallgatta meg kérésünket, ahogy mi azt elképzeltük, jusson eszünkbe az a Fiú, aki bár arra bátorít, hogy bármit kérhetünk az Atyától, mert meghallgatja azt, mégis ezek ellenére, a keserű pohár kiivásáról másként dönt, mint ahogy Jézus kéri.

Ha a fentieket összegezni szeretném, akkor azt kell mondanom, hogy meg kel tanulnunk úgy imádkozni, kérni, hogy azt Isten is meghallgassa. Ebben a kérdésben mindig Assziszi Ferenc gondolata igazít útba: soha nem kaptam meg azt, amit kértem, de mindig megkaptam azt, amire valóban szükségem volt.  

Mekkora életbölcsességre vall ez a felismerés, és mennyire árulkodik arról, hogy ez az ember igazán megismerte az Istent. Ha ez lenne a mi felfogásunk is az életről, akkor sokkal több elégedett és boldog ember lenne közöttünk.

Jézus, ugyancsak itt, a búcsúbeszédében beszél a meghallgatott ima egy másik feltételéről: „Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” Megmaradni őbenne. Életemet sokszor elszakítva élem Istentől, de amikor valamire nagy szükségem lenne, akkor hirtelen előkapom Őt a homályból, s ha nem hallgatja meg kérésem, még én vagyok felháborodva. Nem érezzük, hogy ez így sántít?

A meghallgatott imának igenis vannak feltételei. Amikor pedig Jézust hallgatom, akkor összességében kell meghallanom az összes olyan tanítását, ahol erről beszél. Jézus arra szeretné megtanítani tanítványait, hogy maradjanak az Atyával szoros kapcsolatban, őrizzék meg beszédét, mint olyan kincset, amiben élet van. Jézus nevében kérni csak úgy lehet, ha élő kapcsolatom van vele, s ha ismerem őt annyira, hogy tudjam, az én helyzetemben hogyan vinné imámat az Atya színe elé.

Legyen erős bizalmunk Benne, aki még a rosszat is képes javunkra fordítani, amit ebben a siralomvölgyben reánk bocsát. Segítsen bennünket az Atya abban, hogy egykor úgy tudjunk visszatekinteni életünkre, hogy mindig megkaptuk azt, amire testünknek-lelkünknek igazán szüksége volt.  Ámen.   

 Pataki Levente

Sunday, 15 April 2018 18:02

Tükör-kép

Bibliaolvasás: 2Sámuel 12,1-10

Alapige: Zsoltárok 51, 3-5

Mindenkinek vannak féltve őrzött titkai. Legtöbben meg is vagyunk arról győződve, hogy ezek soha nem kerülnek napvilágra. A titkaink addig vannak úgymond biztonságban, míg azokat senkivel sem osztjuk meg. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ha ezek a féltve őrzött dolgok napvilágot látnak, alapjaiban változik meg az életünk, sőt akár pillanatok alatt romba is dőlhet.

Vannak ilyen féltve őrzött titkaid? Eljátszottál már a gondolattal, hogy mi történne, mi változna akkor, ha egyik pillanatról a másikra mindez nagy hirtelenséggel felszínre kerülne? Vajon megtehet-e mindent az ember annak érdekében, hogy biztonságban tudja ezeket a titkokat? Van-e olyan titkos „széf” a világon, ahol az ember ezeket el tudja rejteni a világ kíváncsi tekintete elől? Te hol rejtegeted a titkaid? Valóban biztonságban lennének azok?

Ezt olvassuk a Szentírásban: „Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Lukács 8,17)

Isten előtt senkinek sincs titka, mert Őt nem lehet becsapni. Nem lehet lehazudni dolgokat, és semmit sem lehet véka alá rejteni. Ezzel csak ritkán számolunk. De, aki tudja, hogy mivel jár mindez, az roppant nyomás alatt, lelkiismeretének a szorongatásában éli életét. Ez egy olyan teher, amivel nem lehet hosszú időn át létezni, mert teljesen felemészti az embert. Előbb-utóbb tehát mindenkinek szembe kell néznie az igazsággal.

Milyen megoldás létezik erre a problémára? Mai igénk valahol erre nézve nyújt segítséget és beszél egy lélek-gyógyító lehetőségről.

Felolvasott zsoltárunk, legtöbbünk előtt jól ismert. Dávid imádságával szoktunk odaállni Isten elé minden úrvacsora vétel előtt, amikor azt kérjük Istentől: „Tiszta szívet teremtsd bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”.   

Hogyan született meg az egyik legszebb bűnvalló ima? A körülményekről, a dolgok hátteréről beszél Sámuel könyve. Adott egy ember a maga mérhetetlenül súlyos titkával, lelki terhével. Ő Dávid. Kettős teher szorításában éli életét: házasságtörés és gyilkosság terheli lelkét. Ezzel kell együtt élnie. De meddig? Meddig képes ilyen teher alatt létezni?

 A fordulatot egy másik ember, Isten embere hozza el számára Náthán próféta személyében. Isten rajta keresztül szembesíti tetteivel.

Miközben ez a zsoltár ismét a látószögembe került a héten, azon elmélkedtem, hogy megszületett volna ez a bűnvalló zsoltár, ha nincs Náthán, ha nem történik meg a szembesítés, ha Dávid egy példázat segítségével nem mondja ki saját maga felett az ítéletet, és ha a próféta rá nem olvassa azt a súlyos megállapítást, hogy: „te vagy az az ember”?

Ahhoz, hogy Dávid eljusson oda, ahova eljutott, partnerévé kell válnia annak az Istennek, Aki elindítja őt a gyógyulás útján. Ez az út legalább olyan fájdalmas, mint együtt élni elkövetett tetteinek következményeivel. Ellenben ez az egyetlen lehetősége.

Van-e nekünk Náthánunk?

Ebben történetben nyílván szükség volt az Isten beavatkozására. Ő a megoldás kulcsa, ellenben Dávid nem biztos, hogy eljutott volna erre a felismerésre segítség nélkül. Isten arra akarja itt figyelmeztetni az embert, hogy nem lehet egy életet hazugságban, bűneink terhe alatt vergődve leélni.

Előbb-utóbb bele kell néznünk abba a bizonyos tükörbe. Ki az, aki itt belátja, hogy segítségre van szükség? Dávid ismeri fel mindezt? Nyilván nem. Isten segítsége nélkül Dávid elveszett ember lenne. Tegyük hozzá, hogy mi is.

Különös módon és úton vezeti rá Isten Dávidot bűnei, az ő nagy titka beismerésére. Ehhez azonban végig kell hallgatnia Náthánt. Ez az első lépés. Elhangzik a példázat, majd ezt olvassuk: „Dávid nagy haragra gyulladt az ellen az ember ellen: az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember”. Ekkor még nem sejti azt, amit pár pillanat múlva viszont megtud.

A példázat két emberről beszél, egy gazdagról meg egy szegényről. Megtudjuk azt, hogy a gazdagnak igen sok állata volt, míg a szegénynek csak egyetlen dédelgetett báránykája. De ezt a báránykát annyira szerette, hogy családtagként dédelgette: „a falatjából evett, a poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna”. Különös, nem mindennapi kapcsolata volt tehát vele. A tragédia akkor kezdődött, amikor a gazdagnak vendégei érkeztek, s bár sok állata volt, de sajnált azokból egyet is feláldozni vendégei számára. Elvette a szegény egyetlen báránykáját és abból készítette el a vacsorát.

Amikor Dávid meghallotta ezt az esetet, még nem sejtette, hogy ez az Ő története, s kimondta saját maga felett az ítéletet: „halálnak fia az az ember”.

Ami ezután következett, az minden bizonnyal hidegzuhanyként érte. „Te vagy az az ember”! Te vagy a házasságtörő és a gyilkos. Ez a döbbenetes igazság indítja el Dávidot arra, hogy visszaforduljon Istenhez és, hogy megszülessen ez a szív mélyéről fakadó bűnbánat.

Lehetséges lenne itt egy másik forgatókönyv is? Természetesen. Dávid akár tovább is ronthatna a helyzetén azzal, hogy el teszi láb alól azt, aki tud még életének ezen mocskos foltjáról. Elhallgattathatta volna a prófétát is. Megölhette volna, ahogy tette Uriással is. Egy emberrel több vagy kevesebb? Most már úgyis mindegy! De nem tette! Vajon miért? Mert tudta, hogy Istennel nem szállhat szembe. Tudta – hiszen kimondta – hogy halál fia. Tehát megoldást, menedéket keresett. Hol találta meg? A könyörülő, irgalmas és jóságos Istennél.

Le is borult Előtte. Ez volt az egyetlen esélye. „Könyörülj rajtam…töröld el gonoszságomat”! egyetlen reménye maradt csupán: csak Ő tudja teljesen kimosni, csak Ő tudja a házasságtörés és a gyilkosság rettenetes foltját eltűntetni, hogy ne őrüljön bele, ahogy Ágnes asszony beleőrült férje ellen elkövetett gyilkosságába.

Dávid beismerő vallomást tesz. Nem tud mit kezdeni bűnével, mely állandóan szeme előtt lebeg. A bűnre nem létezik megoldás az embernél. A házasságtörés és gyilkosság helyrehozhatatlan bűn. Egyetlen gyógyír, amiben minden ember bízhat az Isten irgalmassága.

Mi ma azzal a meggyőződéssel állhatunk meg Isten színe előtt, hogy Krisztusban minden bűnünk elfedeztetik, mintha soha sem bűnt nem tettünk volna. Erre emlékeztet bennünket a kereszt. Ezért nem mehetünk el mellette észrevétlenül.

 Ne felejtsük: ahhoz, hogy Dávid eljusson a bűnbánatig, előbb végig kellett hallgatnia Náthánt. Ezt követően szembesülnie kellett a saját tükör-képével és le kellett borulnia Isten színe előtt.

Ha nem borulsz le Előtte, akkor kiborulsz. Bánd meg bűneidet, hogy irgalmasságot nyerj te is Jézus Krisztus vére által. Ez az egyetlen járható út mindenki számára. 

Pataki Levente

  

 

Tuesday, 03 April 2018 06:47

Fizetett hirdetés

Bibliaolvasás: 1Korinthus 15,1-11

Alapige: Máté 28, 11-15

 

Manapság a médiában egyre többet találkozunk a „fizetett hirdetés” címszóval. A tévében főleg politikai hirdetések kapcsán találjuk szembe magunkat ilyenekkel, aminek a lényege, hogy főműsor időben, amikor az átlagnál többen vannak a képernyők előtt, az emberek tudomást szerezzenek mások által fontosnak, lényegesnek tartott információkról.  

Tulajdonképpen ugyanebbe a kategóriába tartoznak a reklámok is, hiszen ezért is fizetnek azok, akik valamit nagyon szeretnének népszerűsíteni és ugyanakkor eladni. Sosem értettem igazán, hogy mi a kettő között a lényegbeli különbség? Egyik is fizetett, másik is fizetett hirdetés, de az egyiknél ezt bemondják, vagy kiírják, míg a másiknál nem.

Húsvétkor két szálon futnak az események. Az egyik oldalon ott vannak az asszonyok, akik mit sem sejtve mennek ki a halott Jézushoz, ahogy Máté fogalmaz, hogy: „megnézzék a sírt”. Nos, a sír a helyén van, kisebb változtatások ugyan történtek a díszletet illetően, de a holttestnek hűlt helyét találják. Nem akkor érnek oda, amikor megtörtént ez a nem mindennapi csoda, hanem azt követően. Ami a szemük elé tárult, az úgy írható le, mint amikor egy földrengés alaposan átrendezi a környezetet. Máté úgy beszél az angyal közbelépéséről, mint amit földrengés kísér.

Ennek a földrengésnek az epicentruma Arimathiai József sírja volt. Ellenben sehol nem olvasunk arról, hogy amikor mindez megtörtént, mások is érezték volna Jeruzsálemben. Azért ez elgondolkodtató! Ellenben az „utórezgéseket” mai napig lehet érezni, és nem csupán Jeruzsálem közvetlen szomszédságában. Jézus feltámadásának a híre ma is sokak életét képes teljesen átrendezni, akik ezt a hírt be tudják fogadni hittel. De ma is vannak szép számmal, akik a pénzükkel lehazudnák a Napot is az égről.

Nem lehet pontosan értelmezni a szöveg szerint, hogy ezek az asszonyok találkoztak-e a sírt őrző katonákkal vagy sem. Annyit olvasni, hogy amikor Isten átrendezi a lepecsételt sírt az ő angyala által, akkor a katonák szinte holttá váltak. Amit viszont tudunk, hogy nem a katonáktól szereznek tudomást a történtekről. Máté beszámolójából nem derül ki, hogy amikor Máriáék megérkeztek a sírhoz, ott voltak még a katonák vagy sem.  

Azt azonban érdemes itt megjegyezni, hogy Jézus követői semmit sem tudtak arról, hogy nagyszombaton a főpapok arra az elhatározásra jutottak, hogy őriztetni kell a sírt, nehogy a tanítványok ellopják Jézus testét és a világgal elhitessék a feltámadás tényét.  Az is lehetséges, hogy amikor meglátták az elmozdított hatalmas követ, a földrengés okozta „károkat”, - persze ez is nézőpont kérdése, hogy kiknek az elképzelését, a számítását húzta keresztbe a feltámadás ténye - észre sem vették a félholttá vált katonákat.

Az események másik fonala a katonáknál van. Ők is elmennek, hogy elvigyék a hírt – akár csak az asszonyok – és jelentsék az eseményeket a főpapoknak. Érdemes itt odafigyelnünk a részletekre. Bár Máténál nem szerepel, de a többiek megírják, hogy Jézus tanítványai nem hisznek az asszonyoknak. Amikor azok beszámolnak a látottakról, meg az angyalról az egészet csak asszonyi fecsegésnek tartják.

Ellenben, amikor a katonák jelentést tesznek, a főpapok nem firtatják, egy pillanatig sem tagadják, hogy megtörtént a feltámadás. Emlékezzünk csak vissza, hogy kiknek jut eszébe és mikor mindaz, amit Jézus mondott a feltámadásáról? Míg a tanítványok félelmükben bezárkóznak, addig a papok félelmükben meg akarják akadályozni a feltámadást. Persze nagyon ügyesen hintik el a dolgokat, s ebből is látható, hogy mennyire könnyen manipulálható az ember. Csak el kell hinteni egy kis hazugságot, ügyesen tálalva és csomagolva, s máris nagy káosz keletkezik az emberi fejekben.

A főpapok megint Pilátust akarnák manipulálni, hogy őriztesse a sírt, mondván a tanítványok arra készülnek, hogy ellopva a holttestet azt hazudják majd, hogy Jézus feltámadt. Viszont nem vesz részt újra a zsidók játékában: van őrségetek, őriztessétek ti magatok.

A katonák tehát elmondják a puszta tényeket. A sír üres, nem tudják, hogy mi történt. A pecsét fel van szakítva, a hatalmas kő el van hengerítve, a holttest nincs a sírban. Máté nem adja a szájukba a főpapoknak, hogy megtörtént volna a feltámadás. De a félelmük mégis beigazolódott. Válságstábot hoznak létre. Gyorsan kellett cselekedni annak ellenére, hogy akkor még nem létezett gyors hírszerzés, azt ellenben tudták a beszámoló alapján, hogy ha az asszonyok már tudomást szereztek a történtekről, csak órák kérdése, és a tanítványai is kint lesznek a sírnál.

A válságstáb gyors döntést hoz. Jól lefizeti a katonákat, akik mint „fizetett hirdetés” majd szépen telebeszélik a nép fejét. Nem lényeges, hogy hányan fognak majd hinni, csak egy dolog számít, a zavarkeltés, az elbizonytalanítás. Melyiket volt könnyebb elhinni ott és akkor a közvetlen környezetnek? A feltámadást, vagy a holttest ellopását? Nyílván azok, akik nem ismerték közelebbről Jézust, akik nem voltak ott Lázár feltámasztásakor, akik nem voltak részesei a csodáknak, hihetőbbnek találták az egyszerűbb, de manipulált magyarázatot: a testet ellopták.

Szép példája ez annak, hogy miként működik az ember. Pénzzel sok mindent el lehet érni, tömegeket lehet manipulálni, embereket lehet megingatni hitükben, ellenségeskedést lehet szítani, káoszt lehet kelteni, hogy azután a zavarosban könnyebb legyen a halászat.

Maguk a főpapok adnak parancsot arra, hogy terjesszék a hazugságot. Persze mindezt jól megfizetik a katonáknak, sőt azt is megígérik, hogy ha Pilátus tudomást szerez minderről, akkor ők majd meggyőzik és kimentik őket. Tervük, bár igen meredek, mégis elég jól sikerül, erre utal Máté következő megjegyzése: „el is terjedt ez a szóbeszéd a zsidók között, mind a mai napig”.

Emberek, akik a fizetség ellenében arra voltak kárhoztatva, hogy egész életüket hazugságban éljék le, és másokat is meggyőzzenek a hazugságról.

Ma is két szálon fut ez az esemény: az egyik tábor azt mondja, van feltámadás. Jézus él és mi is élni fogunk. A másik tábor tagadja mindezt, csak azt nem veszi észre, hogy közben megfosztja magát a vigasztalástól, a reménytől, hogy lesz viszontlátás.

Számtalan ilyen fizetett hirdetés vesz körül ma is bennünket, ami ügyesen manipulálva próbál butítani és stornózni az emberekben minden olyan képet, aminek bármi köze is lenne Istenhez, Jézushoz.

A közszolgálati tévék műsora is fizetett hirdetésként gyúrja át azon, akin tudja, és aki a képernyő előtt éli meg mindennapját, egy olyan húsvétnak a képét, ahol Jézus neve már elő sem kerül. Folyik az agymosás. S ha engedjük, előbb-utóbb ki is lúgozzák az agyunkat.

 

Te vajon ma kinek hiszel?    

 Pataki Levente

   

Monday, 02 April 2018 05:47

Teljes a győzelem

Written by

Bibliaolvasás: Máté 28, 1-8

1Kor15, 54b-57

Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! 55Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! 

Hadd legyek formabontó ezen a húsvéton. Engedjétek meg nekem, hogy ne Pál apostol levelével kezdjem, hanem egy másik levéllel.

Kedves Jézus!

Mit képzelsz, ki vagy te? Egy szamáron bevonultál Jeruzsálembe azt állítva, hogy te vagy Isten? Amikor tömegek éljeneztek neked, tényleg úgy tűnt, mintha szeretnének. Pedig nem, nem szerettek, nem is törődtek azzal, hogy miről beszéltél. Nem a barátaid voltak, hanem az ellenségeid. És most..? Itt vagy… a keresztre szögezve. Egyébként meg mi a célod? Kifizetnéd a számlát? Minden ember szégyenét, mindenkiét? Minden egyes hibát, amivel az emberi ego már a fogantatástól kínlódik? Mint a rák, amely csak növekszik, szétterjed.

Csalások, árulások, pletykák, nyilvános megszégyenítések, zárt ajtók mögött kimondott átkok. Én meg csak nézlek, ahogy szánalmasan megpróbálod felhúzni magad, hogy levegőhöz juss. Az emberiség piti kis haragjáért, azért mert nem törődnek egymással? Az önigazulásukért, vagy hogy olyan megszállottan ragaszkodnak az anyagi dolgaikhoz? A végeláthatatlan költekezésért, csakhogy jobban nézzenek ki, amíg mások, milliók éheznek? Na…milyen érzés, hogy ennek a súlya mind rád került?  

Minden válás, minden lemondás, minden holtfáradt apa, minden pisztolylövés, minden halott gyerek, minden férfi, aki kislányokat rabol el és eladja őket pár ezer forintért? Minden bizonytalanság, harag és dühkitörés, az „én utállak téged”! Az „én azt csinálok, amit akarok”! A pornófüggőség, az irigység, mások és magunk bálványozása. A hiúság ünneplése, az állandó nyomásgyakorlás a kapcsolatokban, hogy: „rám figyelj! Rám figyelj!! Rám figyelj!!!”

Hát…most rád figyelünk. Téged nézünk… Jézus! És eszedbe jutott már, hogy ÉN mit gondolok? Azt, hogy a világ elpusztul, és TE… nem tehetsz ellene semmit! Jó kis munkát végzett az emberiség. Én itt meg is állnék, de mielőtt végzünk, csak megkérdezem, hogy milyen ember az, aki azt állítja magáról, hogy MEG TUDJA BOCSÁTANI AZ EGÉSZ VILÁG BŰNÉT? Mit képzelsz ki vagy? Mit képzelsz, ki vagy te?

                                                           Üdvözlettel, a Halál.

 

            Kedves Halál!

 Megkaptam soraid, elnézést, hogy csak pár nap késéssel írok. Volt néhány fontos dolog, amit be kellett fejeznem. Tudom, nem vártad, hogy válaszolok, de a jó kérdésekre, szeretek jó válaszokat adni! Szóval, mit képzelek, ki vagyok? Elmondom neked. Én vagyok a történelem botrányhőse. Az ALKOTÓ, aki ezt az egészet csinálta. Egyetlen szóval mozdítok el hegyeket, és teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyi volt az emberiségnek az adóssága, és ma… minden bűnt kifizettem!

Minden generáció bűnét megváltottam.

Mit képzelek, ki vagyok? Elmondom neked!

Én vagyok az, aki „Isten hozott”-at kiált, annak aki végre hazatalál! Én suttogom minden gyermek fülébe, hogy az én ötletem voltál, én alkottalak, gyönyörű vagy és ne higgy soha senkinek, aki mást mond!

A hűtlenhez is hű vagyok. MEGVÁLTÓ a nevem. A nevem: HATALOM. Még feletted is hatalmam van!

Tényleg tudni akarod, hogy ki vagyok? Én vagyok az, akinek a lába a fejedet tapossa! Én vagyok a lándzsa, amit az oldaladba döftek! Az Író vagyok, aki ezt a történetet kitalálta, aki fogja a tollat és egyetlen mozdulattal kiír téged a sztoriból! Az utolsó szó az Enyém, mert én vagyok a Szó, aki cselekszik!

Halál! Itt vagyok, hogy megadjam neked az utolsó döfést! Pénteken nem az Én temetésemen vettél részt, hanem a tiéden! A szögek a kezeimben valójában a koporsóba vert szögek. Csak hogy egyértelmű legyek. Nem az emberi tervek áldozata lettem, és soha nem voltam a te rabszolgád. A GYŐZELEM vagyok, a MESTER! Én vagyok az, aki a foglyokat kiszabadítja! Nem csak a te szorításodból szabadulok ki, hanem még azokról is leveszem a bilincset, akik tőlem kérnek segítséget! Véged van, már nincs erőd! A munkád semmit nem ér! Szedd össze a cuccaid és mondd el a barátaidnak: megcsinálta! Minden tartozást kifizetett!

És ha még mindig azon tűnődsz, hogy ki vagyok, akkor elmondom neked. ÉN VAGYOK AZ!

                                               Üdvözlettel JÉZUS!

 

Pál apostol korinthusi első levelének 15. fejezete, talán a legismertebb rész a levelek közül a Szeretet himnusza után. Ugyanis ez az a levélrészlet, ami nagyvonalakban elhangzik a temetőben, minden egyes temetés alkalmával. Ez a levél a keresztyén hit eszenciáját tartalmazza. Minden szava, minden sora mélyen át van itatva azzal a hittel, amiben az apostol megingathatatlan volt. Ez cseng ki ennek a levélnek minden egyes mondatából.

 

Azzal kezdi Pál, hogy emlékeztet, eszünkbe juttatja az evangéliumot. Ma mi is azért vagyunk itt, azért ünnepelünk, mert egy örömhírbe kapaszkodunk, egy olyan örömhírbe, ami keresztyén hitünknek az alapja. E nélkül az evangélium nélkül a keresztyén hitet már rég bedarálta volna a világ valamilyen irányzata. De Isten gondoskodott arról, hogy ez az evangélium legyen az emberiség megtartatásának az alapja.

 

Amikor beiktattak a bogártelki gyülekezet lelkészi állásába, az volt az alapigém, amit Pál mondott ennek a gyülekezetnek: „nem akarok köztetek másról tudni, csak Jézus Krisztusról, róla is úgy, mint megfeszítettről”. (1Kor 2,2)

 

Van, aki a jóság és becsületesség megélésében látja hitünk lényegét. Egyesek azt gondolják, hogy azért járunk templomba, hogy ezt megvalósítsuk, és ha nem ez sikerül, akkor feleslegessé válik a templomjárásunk. Bizony sokan különb életet élnek azoknál, akik állandóan a templomban vannak.

Mi az, ami minden keresztyént meg kell, hogy különböztessen másoktól? Nem a szokás hatalma, az biztos. Ha csak megszokásból járok Isten házába, akkor nem értem a lényeget. És nem is hiszem.

A Krisztusba vetett hitünk kellene, hogy megkülönböztessen bennünket minden más embertől. Mi abban a Krisztusban hiszünk, Aki önként ment értünk a keresztfára, hogy minden nemzedék bűnéért megfizessen, hogy mindenki tartozását rendezze, hogy mindenki előtt megnyissa az utat a Szentek szentje felé.

Jézus értünk, miattunk maradt a kereszten, és ugyancsak miattunk támadt fel a halálból.

Milyen jó, hogy ezen a napon, húsvét ünnepén teli torokkal kiálthatjuk mi is a halálnak: nos, hol van a te győzelmed? Hiszel-e abban, amiről Pál bizonyságot tesz? TELJES A DIADAL A HALÁL FELETT! Vagy egy másik fordítás szerint: A DIADAL ELNYELTE A HALÁLT.

Nincs már fullánkja, nem árthat nekünk. S bár a halállal még mindig farkasszemet kell néznünk, de tudjuk és hisszük: ez nem a véget jelenti számunkra, hanem csak az átmenetet az örök életbe. Én ma ezzel a hittel tekintek elköltözött szeretteimre, és így állok meg saját elmúlásom előtt is.

Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ámen. 

Pataki Levente

 

Friday, 30 March 2018 14:39

Szenvedés, engedelmesség, tökéltesség

Written by

Bibliaolvasás: János 18,28-19,37

Alapige: Zsidók 5, 1-9

Már nagycsütörtök estéjén, közvetlen Júdás árulása után elkezdődött Jézus szörnyű meghurcoltatása majd szenvedése, amely másnap késő délutánig tartott, míg ki nem lehelte lelkét. Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy szenvedése erre a néhány órára korlátozódna, hiszen tudjuk: földi életének egész idejében szenvedett.

Szenvedett a sátán állandó ténykedése miatt, de szenvedett a farizeusok és írástudók támadásai miatt is, mint ahogy a tanítványok kicsinyhitűsége végett is.

Amikor az ember elkezdi újra olvasni a Jézus szenvedéséről szóló híradást, eljut egy olyan pontra, amikor szinte kitör belőle egy kiáltás: meddig tart még Uram? Legyen már vége!

Talán szembesültünk már ezzel mi magunk is, amikor egy drága szerettünk hosszú haláltusáját kellett végignézzük úgy, hogy semmit sem tudtunk érte tenni.

Jézus haláltusájával kapcsolatosan is igaz ez a megállapítás, hogy szerettei semmit sem tudtak érte tenni, mert ami ott és akkor történt, azzal JÉZUS TETT, CSELEKEDETT ÉRTÜK, illetve ÉRTÜNK.

Amit ott tett és véghezvitt, akkor még sokan úgy értelmezték, hogy csúfos vereséget szenvedett. Sokan álltak értetlenül az előtt, hogy nem mondott ellent senkinek, de legfőképpen azt nehezményezték, ahogy azt az egyik evangélista megjegyzi: „másokat megmentett, magát miért nem menti”?

Időre volt szükség, míg néhányan megértették, és az az igazság, hogy sokan még ma sem fogják fel, mi is történt ott a kereszten. Érdekes, hogy az első, akit megemlít a Szentírás Jézus halálát követően, hogy megérti a lényeget, az egy pogány, római százados: „ez valóban Isten Fia volt”.

Ma egy apostoli levél összegzése áll az igehirdetés központjában arról, hogy miként lett Krisztus örök üdvösség szerzője szenvedése és engedelmessége által. 

Egykoron, konfirmációra készülve megtanultuk azt, hogy Jézusnak hármas tiszte volt: próféta, főpap és király volt egy személyben. A Zsidókhoz írt levél a főpapi tisztséggel foglalkozik behatóbban. Mit is jelentett ez a tisztség a zsidóknál?   

Az ő személye volt annak a biztosítéka, hogy a bűnös ember kapcsolatot tartson fent Istennel. Ő volt az összekötő kapocs. Ha valakit terhelt a lelkiismerete és bűne lelkére nehezedett, hogy megszabaduljon e szörnyű tehertől, egy áldozati állattal az oldalán megjelent a főpap előtt. Minden áldozat bemutatásának megvolt a maga szigorú rítusa. A bűnös embernek rá kellett tennie a kezét az áldozati állatra, így képletesen a bűne átszállt az állatra, amit ezek után a főpap majd feláldozott.

Az embernek végig kellett néznie az áldozást, miközben egy dolgot egészen biztosan megértett: Isten halálosan komolyan veszi a bűnt és rettenetesen haragszik miatta.

Az ilyen ember rendszerint megkönnyebbült a bűn terhétől, de az csak addig tartott, amíg újra bűnbe nem esett. Évente egyszer, a nagy engesztelés napján, a főpap áldozatot mutatott be a saját- és népe bűnéért. Ahogy az áldozat elnevezése is kifejezi, ez hozott engesztelést mindenki számára.

Jézus, mint főpap lett kiengeszteléssé áldozata révén, hogy a bűn többé ne álljon ember és Isten közé.

A mindenkori zsidó főpap szívén viselte a népet a szó szoros értelmében, ennek a kifejezője volt az efód, egy drágakövekkel kirakott fémlap, az elmaradhatatlan papi öltözék része, amin rajta volt Izráel 12 törzsének a neve. Amikor Isten színe elé járult, vagy áldozatot mutatott be, ezt mindig viselte.

Sokszor hallunk arról a zsidó embert illetően, hogy ha a bűn felháborította, megszaggatta a felső ruháját. A főpapnak ez meg volt tiltva, mert képletesen azt az Istent képviselte, aki nem háborodik fel bűneink láttán, hanem megment bennünket annak tőréből. Milyen furcsa, hogy Jézus perénél a főpap megszegi ezt a szabályt.

Jézus ellenben az a főpap, aki megszabadít bennünket bűneinkből.

A levél kihangsúlyozza, hogy sem a papi, sem pedig a főpapi tisztséget az ember nem szerezheti meg magának, mert minden esetben az Isten hívja el erre az illető személyt. Akik az ószövetségben ezt figyelmen kívül hagyták, azokat Isten csúnyán megbüntette. Isten nagyon komolyan vette azt, hogy a papság nem önkéntes, hanem az Ő kiválasztásán alapszik. Az ószövetség idején ezt a tisztet Áron nemzetsége gyakorolta. 

Jézust az Atya választotta ki, hogy mint örökkévaló főpap ezt a tisztet gyakorolja és tökéletesen betöltse. Jézus halála után mintegy harminc évvel hivatalosan meg is szűnt a papi intézmény, ami azt bizonyította, hogy senki sem tudja kiengesztelni Istent saját bűnéért.

Ezt egyedül Jézus tudta megtenni és megcselekedni. A mai klérusnak az a tiszte, hogy rámutasson arra, Aki egyedül volt engesztelő áldozattá szenvedése és engedelmes kereszthalála által.

A felolvasásra került Zsidókhoz írt levél 7-9 versei különös módon mutatnak rá ezen áldozat bemutatására. Jézus közvetlen elfogatása előtti Gecsemáné kertben elmondott imájára való utalás a 7. vers, ahol nem azért fohászkodik, hogy megmeneküljön a haláltól, hanem hogy kiszabaduljon onnan. Az Atya ezt az imáját hallgatja meg, amikor feltámasztja Őt harmadnapon.

Jézus nem csupán Isten bűntelen Fia, hanem Ő igazi ember is, aki sok megtapasztalja ebben a testben a földi, emberi lét minden velejáróját. Megismeri az ember minden érzését és szükségét. Még inkább megérti az embert ezáltal. Viszont mindvégig engedelmességben él, mindenben hasonlít hozzánk, csak abban nem, hogy vétkezzen az Atya ellen.

Jézus is különös függőségben élte az életét, ezt nevezzük Isten iránti engedelmességnek. Ezt az engedelmességet megtanulta, mint ember, méghozzá tapasztalati úton. Ha a mennyben maradt volna, sohasem tett volna szert ezekre a tapasztalatokra. Ő ellenben felvette ezt a szolgai formát engedelmes lévén mindhalálig.

Jézus sohasem válhatott volna tökéletes Megváltónkká, ha a mennyben marad. Végig kellett járni azokat a stációkat, amelyek mint Megváltót tökéletesítették. Ezek voltak a szenvedés és engedelmesség.

Adjunk ma hálát azért, hogy fent maradt a kereszten. Értünk tette. Ha leszállt volna, valóban csak magát mentette volna. Ámen.     

Pataki Levente

Page 1 of 17
TOP
Látogatók