DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
May 2018
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Áhitatok

Áhitatok (224)

Thursday, 10 May 2018 07:49

Mennybemenetel

Written by

Bibliaolvasás: János 12,32-36

Alapige: Márk 16,14-20

Jézus mennybemenetelével kapcsolatosan hiába keresünk bármiféle útbaigazítást Jézus részéről, úgy ahogyan példának okáért a szenvedésére és feltámadására nézve viszont van mibe kapaszkodniuk a tanítványoknak, hiszen háromszor is beszél azokról. Persze, ennek ellenére ismerjük a tizenegy viszonyulását az eseményekre nézve, de ami a feltámadás után következik, az minden bizonnyal rejtély marad, hiszen nem tudják, hogy a feltámadott meddig marad láthatóan közöttük. Azt azonban mindannyian sejtik, mert erre nézve is volt kijelentés, hogy Jézusnak fel kell emeltetnie, ahogy erről János evangéliumában olvasunk.

Nem találunk a Szentírásban nagyon pontos és aprólékos leírást arra nézve, hogyan ment végbe a mennybemenetel. Mindebből arra következtetünk, hogy nem az a lényeges itt, hogy milyen felemelő lehetett Jézus égbe emeltetése, hanem hogy mi következett ezután. Senki sem tartja annyira lényegesnek, hogy arról számoljon be, hogy milyen volt maga a felemeltetés, hanem sokkal inkább annak következményére teszi a hangsúly.

Azt viszont érzékeljük, hogy Jézus erre az utolsó momentumra hagyta a missziói parancs közlését. Ezzel kapcsolatosan feltűnő az, ahogyan itt Márknál fogalmaz a Mester, mert a számunkra jól ismert Máté megfogalmazása szerinti missziói parancsból nem ismert ez a nagyon kemény figyelmeztetés: „aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik”.

Mintha a Máténál olvasható parancs finomítva lenne a Márk evangéliumában olvasható beszámolóhoz képest. Minden bizonnyal másként hatna a keresztelések során, ha a jól ismert szereztetési ige ki lenne egészítve Jézus, Márknál olvasható figyelmeztetésével.

Egészen biztosan ennek a mondatnak az értelme szorosan összefügg a két verssel előbb olvasható mozzanattal, ahol arról hallunk, hogy Jézus, amikor megjelent a tanítványainak feltámadása után, a szemükre vetette a hitetlenségüket. Ezt követően kapják az egész világra, s benne minden emberre kiterjedő missziói feladatukat, magával a figyelmeztetéssel együtt: aki hiszen üdvözül, aki nem, elkárhozik.

A tanítványoknak ezzel a gondolattal kell kimenniük a világba s némileg saját kételkedéseikkel, s azok rossz emlékével kell megküzdeniük akkor, amikor szembesülnek a világban azzal, hogy nem feltétlen fog nekik, pontosabban az ő szavukra mindenki hinni. 

Ők maguk úgy kételkedtek, hogy maga a Mester jelentett ki számunkra minden bekövetkező eseményt. Az Ő oldalán éltek át nem egy csodát, hallották a saját fülükkel, hogy mi fog történni a fővárosban és a keresztre feszítés után, de amikor minden úgy történik, ahogyan azt előre megmondta nekik, akkor sem akartak hinni.

Jézus mennybemenetelével az ő jelenléte már nem koncentrálódik egyetlen helyre, ahogy annak előtte. Ez lesz a tehát az egyik gyümölcse Jézus felemeltetésének. Ott lesz és ott van ma is mindenütt, ahol nevét segítségül hívják, ahol hisznek benne, ahol tőle várnak segítséget, ahol imaközösségekben kérik közbenjárását, ahol emberek akarnak jó útra térni és megmenekülni az örök kárhozattól. Jézus ma ott van mindenütt, ahol szavai, élő igeként felcsendülnek, s bármilyen furcsa is, nekünk nem lenne más dolgunk, mint hinni benne, hogy e hit által üdvözüljünk.

A tanítványok feladata semmit sem változott és semmit sem fog változni az idő múlásával. Éljen az ember akármilyen modern világban. Isten terve ugyanaz marad még akkor is, ha egyesek maradinak tartják mindazt, amit Krisztus egyháza hirdet. Bármilyen üresnek is hangzik egyesek számára ez a parancs, de még mindig az a fő feladata az egyháznak, s benne minden tanítványnak, hogy az evangéliumot, az örömhírt tovább adja és eljutassa minden emberhez: Krisztusban van bocsánat, mert áldozatával mindenkiért, egyen-egyenként megfizetett. Nem aranyon és ezüstön, hanem drága vére által váltott meg minden embert a kárhozattól.

Ezt a folyamatot, ezt a missziót Jézus az Atya jobbjáról kormányozza, alakítja, követi nyomon és erősíti. Minden csúfolódás, gúny és lenézés ellenére is. Hogy ebben mennyire hisznek és hittek a tanítványai azt jól mutatja mindig az az elszántság, amely megmaradt a legnagyobb üldöztetések közepette is. Az evangélium hatalma korlátlan, hiszen minden emberhez szól, mert minden emberhez el kell, hogy jusson. Amíg ez nem történik meg, addig bőven van tenni való, addig nem lehet munkanélküli egyetlen tanítvány sem.            

A tanítványok felé az igényt nem a világnak kell támasztania, azaz nem befolyásolhatja az ige terjedését az a tény, hogy a többség nem akar érdeklődést mutatni, nem akar nyitott lenni iránta. Sőt éppen ez kell, hogy még jobban motiválja őket arra, hogy az Isten által támasztott igényt, sajátos feladatát ellássa. Ennek a folyamatnak nem vethet véget egyetlen világi hatalom, egyetlen világi felfogás sem, mert mi nem a világnak tartozunk elszámolással.

Az, hogy az evangélium hatalma mennyire korlátlan jól mutatják nem csupán az apostoli kor beszámolói, hanem az a tény is, hogy képes megtérést munkálni sokak szívében. Életeket változtat meg, gyógyír a reményvesztettségre, a céltalan életre, hogy benne és általa az ember megtalálja az üdvösség felé vezető utat, hiszen Isten terve a kezdetektől az ember üdvössége volt és nem a kárhoztatása. Aki ellenben mégis az ezzel ellentétes utat választja, annak tudnia kell, hogy szembe megy Isten akaratával és céljával, s ilyen értelemben ellenségévé teszi magát. Senki nem állhat az üdvösség útjába csak az ember saját hitetlensége.

A missziói parancsból azt is kiolvasni, hogy a keresztség önmagában semmit sem ér, ha az ember nem tud hittel felé közeledni. Ez sajnos nyomon követhető sok olyan emberi életen, akik bár egykoron meg voltak keresztelve, de sem a szülők, sem a keresztszülők nem tartották fontosnak mindazt, amire egykoron esküvel kötelezték magukat. Sok megkeresztelt ember élte és éli úgy az életét, mintha nem lenne se Istene, se hazája. A missziói parancs teljesítését ennek ellenére folytatni kell.

Jézus nem egyszerűen csak eltávozott az egykori tanítványok szeme láttára a mennybe, hanem teljhatalmát gyakorolja onnan. Az emberek konoksága, szívüknek keménysége nem azt jelenti, hogy Krisztusnak nincs hatalma ezek felett. A hit hallásból van, tehát ha valaki nem akarja meghallani ezt, az a saját döntése. Isten soha sem szűnt meg hallgatni és figyelmeztetni az embert. Minden időben szólt és szól. Az ember döntése az a fajta bekeményítés, amikor nem éppen tudatlanságból, hanem sokkal inkább nemtörődömségből, könnyelműségből választja az üdvösség helyett a kárhozat útját.

Akik ellenben ezt az utat járják, azok is számtalan esetben szembe találják magukat a teljhatalommal kormányzó Krisztussal, amikor rá kell döbbenniük, hogy életük nem mindig úgy alakul, ahogy eltervezték. Ha nagy erőfeszítést is jelent számukra, de vannak pillanatok, amikor ezt be kell látniuk még akkor is, ha senkinek sem vallják be mindezt.

Istennek gondja volt és gondja van mindenkor arra, hogy megerősítse tanítványai igehirdetését különböző jelekkel. Nekünk csak nyitott szemmel és szívvel kell élnünk életünket, hogy ezeket a jeleket olvasni tudjuk. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a megértés eszköze ezen a téren a hit, Isten kegyelmi ajándéka.

Krisztus mennybemenetelének napján így tekintsünk mi is az ég felé, hogy a hit szemével meglássuk az Atya jobbján ülő és teljhatalmát gyakorló Megváltónkat, aki kész arra, hogy erőtlennek tűnő, vagy emberileg sokszor értelmetlennek látszó szolgálatunkat felruházza a saját erejével, áttörve az emberek hitetlenségből, közönyből épített elválasztó falait. Ne feledjük, aki hisz az üdvösség útján jár. Kiáltsunk mi is az Úr felé: hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen! Ámen.

Pataki Levente

Sunday, 06 May 2018 06:55

Merész buzdítás?

Written by

Bibliaolvasás: Máté 7,7-11

Alapige: János 16,23-24

 

Számos olyan bibliai kijelentéssel találkozunk életünk során, ami a megértés vagy a helyes értelmezés terén bizony nem kevés fejtörést okoz az embernek. Természetesen többnyire azoknak jelent mindez gondot, akik életében Isten igéjének súlya van.

Vannak olyan kijelentések, amelyek önmagukban érthetetlenek, - hacsak valaki meg nem magyarázza azt nekünk - és akadnak szép számmal olyanok is, amelyek éppen egyszerűségükből fakadóan gondolkodtatnak el, vagy éppenséggel adják fel számunkra a leckét. Úgy vélem, nem mindig az egyértelműnek tűnő bibliai kijelentést a legkönnyebb értelmezni.

Ma, a húsvét utáni ötödik vasárnapon, az imádság vagy kérés vasárnapján ezt az állítást erősíti meg Jézus kijelentése: „…amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek”. Jézus szavai egyszerűnek tűnnek: bármit kérhetünk Istentől, mert ő teljesíti azt. Bármit? Ez azért így elég meredek, vagy mégsem? Vajon valami gond lehet itt a fordítással? Nem, mert az eredeti szöveg is ezt a jelentést hordozza.

Azt azonban mindnyájan érezzük, hogy a tapasztalatunk hadakozik ezzel a kijelentéssel, mert meg kell vallanunk őszintén, hogy nem sűrűn találkoztunk azzal, hogy Isten mindig, minden körülmények között, minden kívánságunkat teljesítette volna. Azt hiszem, hogy azt itt feltétlen érezzük, hogy Jézus nem akar becsapni, áltatni bennünket. Sőt, egy különös kapcsolatra akar rávezetni, amelynek eszköze az imádság lesz.

Viszont azt is érezzük, hogy bár sokan, valamilyen formában gyakoroljuk az imádkozást, de még nagyon távol állunk attól, hogy egy olyan bensőséges kapcsolatot tudjunk magunkénak, amit Jézus ápolt és tartott fent az Atyával.

Az viszont tény, hogy ha itt szó szerint értelmezzük Jézus szavait, akkor abból egyenesen az következne, hogy nem létezik olyan kérés az ember részéről, aminek teljesítése korlátokba ütközne. Magyarán nem tudunk olyat kérni, amihez Istennek ne lenne hatalma. Ebből az következik, hogy bármit kérhetünk? Igen és ugyanakkor nem. Ne feledjük, hogy Jézus még hozzá teszi: „…bármit…az én nevemben…

Én nem tudom, hogy mit jelent ez mások számára, de számomra az ő nevében való kérés megfogalmazása azt jelenti: bármit kérhetek, amit Ő is kérne számomra. Ehhez viszont nagyon jól kell ismernem a Fiút. Ismernem kell a lelkületét, tanításának lényegét.

Aki ezzel tisztában van, az egészen biztosan nem fog engedni az indulatának, hogy azok vezessék. Mire gondolok itt elsősorban? Arra az epizódra, amikor Jézus úton volt a tanítványokkal és Samária vidékén kellett átkelniük, de senki sem adott szállást nekik. A tanítványok ekkor tüzet akartak kérni az illető városra, magyarán engedték, hogy a saját emberi indulatuk irányítsa a kérésüket, imájukat. Bizonyára emlékszünk még arra, hogy mit tett Jézus ebben a különös helyzetben: megállította őket, pontosabban ráébresztette tanítványait arra, hogy milyen lélek az ilyen. 

Az ilyen élethelyzetre nézve is aktuális az apostol figyelmeztetése: az az indulat legyen bennetek, ami Jézust is jellemezte. Milyen távol állunk mi sokszor ettől!

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az embernek Jézustól kell példát vennie arra nézve, hogy miként hangzik a „helyes” ima. Ő megtanít bennünket minderre nem csupán az Úri imában, hanem számos olyan élethelyzetben, amiben őt magát látjuk imádkozni. Ilyen tekintetben tehát Ő az etalon.

Amikor nem teljesül egy-egy kérésünk, akkor azt feltétlen meg kell vizsgálnunk. Vizsgálódásunk során bizonyára nem egyszer előfordult már az, hogy nem értettük Istent. Nem fogtuk fel, hogy mi kivetnivaló volt abban, hogy egy beteg hozzátartozónk gyógyulásáért imádkoztunk, de az Úr még sem hagyta azt jóvá? Ezek valóban olyan kérdések maradnak, amire ebben a földi életben nem fogunk kielégítő választ kapni.

Viszont erre az élethelyzetre is igaz az, hogy mi ragad meg bennünk jobban? Azok a pillanatok, amiben csalódtunk, vagy pedig azok, amikor különösen is meghallgatta kérésünket?

Meg merem kockáztatni, hogy mindezen válaszok sok embert nem elégítenek ki, ha arra gondolok, amit Jézus a mai ige kapcsán kijelent: „bármit kérjetek az én nevemben és Isten megadja azt nektek”.

Viszont, hogy valahol a magam számára is megmagyarázzak néhány vívódással teli élethelyzetet, bevillant egy ige Jakab apostol leveléből: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok, de nem kapjátok meg, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni”.

Azt mondja itt Jakab, hogy azért nem kapunk meg bizonyos dolgokat az életben, mert rosszul kérjük, ha egyáltalán kérjük azokat. Így fogalmaz: csupán a saját élvezeteitekre. Az előbb azt mondtuk, hogy Jézustól tanulhatunk imádkozni. Én, egy olyan kérést ismerek, ahol Jézus önmagára nézve kért valamit, minden más alkalommal értünk imádkozott. Szenvedése kezdetén a Gecsemáné kertben ezt kéri:ha lehet, múljék el tőlem a keserű pohár. Viszont azt se feledjük, hogy hozzáteszi: de legyen meg a te akaratod.

Amikor csalódunk Istenben, mert nem úgy hallgatta meg kérésünket, ahogy mi azt elképzeltük, jusson eszünkbe az a Fiú, aki bár arra bátorít, hogy bármit kérhetünk az Atyától, mert meghallgatja azt, mégis ezek ellenére, a keserű pohár kiivásáról másként dönt, mint ahogy Jézus kéri.

Ha a fentieket összegezni szeretném, akkor azt kell mondanom, hogy meg kel tanulnunk úgy imádkozni, kérni, hogy azt Isten is meghallgassa. Ebben a kérdésben mindig Assziszi Ferenc gondolata igazít útba: soha nem kaptam meg azt, amit kértem, de mindig megkaptam azt, amire valóban szükségem volt.  

Mekkora életbölcsességre vall ez a felismerés, és mennyire árulkodik arról, hogy ez az ember igazán megismerte az Istent. Ha ez lenne a mi felfogásunk is az életről, akkor sokkal több elégedett és boldog ember lenne közöttünk.

Jézus, ugyancsak itt, a búcsúbeszédében beszél a meghallgatott ima egy másik feltételéről: „Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” Megmaradni őbenne. Életemet sokszor elszakítva élem Istentől, de amikor valamire nagy szükségem lenne, akkor hirtelen előkapom Őt a homályból, s ha nem hallgatja meg kérésem, még én vagyok felháborodva. Nem érezzük, hogy ez így sántít?

A meghallgatott imának igenis vannak feltételei. Amikor pedig Jézust hallgatom, akkor összességében kell meghallanom az összes olyan tanítását, ahol erről beszél. Jézus arra szeretné megtanítani tanítványait, hogy maradjanak az Atyával szoros kapcsolatban, őrizzék meg beszédét, mint olyan kincset, amiben élet van. Jézus nevében kérni csak úgy lehet, ha élő kapcsolatom van vele, s ha ismerem őt annyira, hogy tudjam, az én helyzetemben hogyan vinné imámat az Atya színe elé.

Legyen erős bizalmunk Benne, aki még a rosszat is képes javunkra fordítani, amit ebben a siralomvölgyben reánk bocsát. Segítsen bennünket az Atya abban, hogy egykor úgy tudjunk visszatekinteni életünkre, hogy mindig megkaptuk azt, amire testünknek-lelkünknek igazán szüksége volt.  Ámen.   

 Pataki Levente

Sunday, 15 April 2018 18:02

Tükör-kép

Bibliaolvasás: 2Sámuel 12,1-10

Alapige: Zsoltárok 51, 3-5

Mindenkinek vannak féltve őrzött titkai. Legtöbben meg is vagyunk arról győződve, hogy ezek soha nem kerülnek napvilágra. A titkaink addig vannak úgymond biztonságban, míg azokat senkivel sem osztjuk meg. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ha ezek a féltve őrzött dolgok napvilágot látnak, alapjaiban változik meg az életünk, sőt akár pillanatok alatt romba is dőlhet.

Vannak ilyen féltve őrzött titkaid? Eljátszottál már a gondolattal, hogy mi történne, mi változna akkor, ha egyik pillanatról a másikra mindez nagy hirtelenséggel felszínre kerülne? Vajon megtehet-e mindent az ember annak érdekében, hogy biztonságban tudja ezeket a titkokat? Van-e olyan titkos „széf” a világon, ahol az ember ezeket el tudja rejteni a világ kíváncsi tekintete elől? Te hol rejtegeted a titkaid? Valóban biztonságban lennének azok?

Ezt olvassuk a Szentírásban: „Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék.” (Lukács 8,17)

Isten előtt senkinek sincs titka, mert Őt nem lehet becsapni. Nem lehet lehazudni dolgokat, és semmit sem lehet véka alá rejteni. Ezzel csak ritkán számolunk. De, aki tudja, hogy mivel jár mindez, az roppant nyomás alatt, lelkiismeretének a szorongatásában éli életét. Ez egy olyan teher, amivel nem lehet hosszú időn át létezni, mert teljesen felemészti az embert. Előbb-utóbb tehát mindenkinek szembe kell néznie az igazsággal.

Milyen megoldás létezik erre a problémára? Mai igénk valahol erre nézve nyújt segítséget és beszél egy lélek-gyógyító lehetőségről.

Felolvasott zsoltárunk, legtöbbünk előtt jól ismert. Dávid imádságával szoktunk odaállni Isten elé minden úrvacsora vétel előtt, amikor azt kérjük Istentől: „Tiszta szívet teremtsd bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem”.   

Hogyan született meg az egyik legszebb bűnvalló ima? A körülményekről, a dolgok hátteréről beszél Sámuel könyve. Adott egy ember a maga mérhetetlenül súlyos titkával, lelki terhével. Ő Dávid. Kettős teher szorításában éli életét: házasságtörés és gyilkosság terheli lelkét. Ezzel kell együtt élnie. De meddig? Meddig képes ilyen teher alatt létezni?

 A fordulatot egy másik ember, Isten embere hozza el számára Náthán próféta személyében. Isten rajta keresztül szembesíti tetteivel.

Miközben ez a zsoltár ismét a látószögembe került a héten, azon elmélkedtem, hogy megszületett volna ez a bűnvalló zsoltár, ha nincs Náthán, ha nem történik meg a szembesítés, ha Dávid egy példázat segítségével nem mondja ki saját maga felett az ítéletet, és ha a próféta rá nem olvassa azt a súlyos megállapítást, hogy: „te vagy az az ember”?

Ahhoz, hogy Dávid eljusson oda, ahova eljutott, partnerévé kell válnia annak az Istennek, Aki elindítja őt a gyógyulás útján. Ez az út legalább olyan fájdalmas, mint együtt élni elkövetett tetteinek következményeivel. Ellenben ez az egyetlen lehetősége.

Van-e nekünk Náthánunk?

Ebben történetben nyílván szükség volt az Isten beavatkozására. Ő a megoldás kulcsa, ellenben Dávid nem biztos, hogy eljutott volna erre a felismerésre segítség nélkül. Isten arra akarja itt figyelmeztetni az embert, hogy nem lehet egy életet hazugságban, bűneink terhe alatt vergődve leélni.

Előbb-utóbb bele kell néznünk abba a bizonyos tükörbe. Ki az, aki itt belátja, hogy segítségre van szükség? Dávid ismeri fel mindezt? Nyilván nem. Isten segítsége nélkül Dávid elveszett ember lenne. Tegyük hozzá, hogy mi is.

Különös módon és úton vezeti rá Isten Dávidot bűnei, az ő nagy titka beismerésére. Ehhez azonban végig kell hallgatnia Náthánt. Ez az első lépés. Elhangzik a példázat, majd ezt olvassuk: „Dávid nagy haragra gyulladt az ellen az ember ellen: az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember”. Ekkor még nem sejti azt, amit pár pillanat múlva viszont megtud.

A példázat két emberről beszél, egy gazdagról meg egy szegényről. Megtudjuk azt, hogy a gazdagnak igen sok állata volt, míg a szegénynek csak egyetlen dédelgetett báránykája. De ezt a báránykát annyira szerette, hogy családtagként dédelgette: „a falatjából evett, a poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna”. Különös, nem mindennapi kapcsolata volt tehát vele. A tragédia akkor kezdődött, amikor a gazdagnak vendégei érkeztek, s bár sok állata volt, de sajnált azokból egyet is feláldozni vendégei számára. Elvette a szegény egyetlen báránykáját és abból készítette el a vacsorát.

Amikor Dávid meghallotta ezt az esetet, még nem sejtette, hogy ez az Ő története, s kimondta saját maga felett az ítéletet: „halálnak fia az az ember”.

Ami ezután következett, az minden bizonnyal hidegzuhanyként érte. „Te vagy az az ember”! Te vagy a házasságtörő és a gyilkos. Ez a döbbenetes igazság indítja el Dávidot arra, hogy visszaforduljon Istenhez és, hogy megszülessen ez a szív mélyéről fakadó bűnbánat.

Lehetséges lenne itt egy másik forgatókönyv is? Természetesen. Dávid akár tovább is ronthatna a helyzetén azzal, hogy el teszi láb alól azt, aki tud még életének ezen mocskos foltjáról. Elhallgattathatta volna a prófétát is. Megölhette volna, ahogy tette Uriással is. Egy emberrel több vagy kevesebb? Most már úgyis mindegy! De nem tette! Vajon miért? Mert tudta, hogy Istennel nem szállhat szembe. Tudta – hiszen kimondta – hogy halál fia. Tehát megoldást, menedéket keresett. Hol találta meg? A könyörülő, irgalmas és jóságos Istennél.

Le is borult Előtte. Ez volt az egyetlen esélye. „Könyörülj rajtam…töröld el gonoszságomat”! egyetlen reménye maradt csupán: csak Ő tudja teljesen kimosni, csak Ő tudja a házasságtörés és a gyilkosság rettenetes foltját eltűntetni, hogy ne őrüljön bele, ahogy Ágnes asszony beleőrült férje ellen elkövetett gyilkosságába.

Dávid beismerő vallomást tesz. Nem tud mit kezdeni bűnével, mely állandóan szeme előtt lebeg. A bűnre nem létezik megoldás az embernél. A házasságtörés és gyilkosság helyrehozhatatlan bűn. Egyetlen gyógyír, amiben minden ember bízhat az Isten irgalmassága.

Mi ma azzal a meggyőződéssel állhatunk meg Isten színe előtt, hogy Krisztusban minden bűnünk elfedeztetik, mintha soha sem bűnt nem tettünk volna. Erre emlékeztet bennünket a kereszt. Ezért nem mehetünk el mellette észrevétlenül.

 Ne felejtsük: ahhoz, hogy Dávid eljusson a bűnbánatig, előbb végig kellett hallgatnia Náthánt. Ezt követően szembesülnie kellett a saját tükör-képével és le kellett borulnia Isten színe előtt.

Ha nem borulsz le Előtte, akkor kiborulsz. Bánd meg bűneidet, hogy irgalmasságot nyerj te is Jézus Krisztus vére által. Ez az egyetlen járható út mindenki számára. 

Pataki Levente

  

 

Tuesday, 03 April 2018 06:47

Fizetett hirdetés

Bibliaolvasás: 1Korinthus 15,1-11

Alapige: Máté 28, 11-15

 

Manapság a médiában egyre többet találkozunk a „fizetett hirdetés” címszóval. A tévében főleg politikai hirdetések kapcsán találjuk szembe magunkat ilyenekkel, aminek a lényege, hogy főműsor időben, amikor az átlagnál többen vannak a képernyők előtt, az emberek tudomást szerezzenek mások által fontosnak, lényegesnek tartott információkról.  

Tulajdonképpen ugyanebbe a kategóriába tartoznak a reklámok is, hiszen ezért is fizetnek azok, akik valamit nagyon szeretnének népszerűsíteni és ugyanakkor eladni. Sosem értettem igazán, hogy mi a kettő között a lényegbeli különbség? Egyik is fizetett, másik is fizetett hirdetés, de az egyiknél ezt bemondják, vagy kiírják, míg a másiknál nem.

Húsvétkor két szálon futnak az események. Az egyik oldalon ott vannak az asszonyok, akik mit sem sejtve mennek ki a halott Jézushoz, ahogy Máté fogalmaz, hogy: „megnézzék a sírt”. Nos, a sír a helyén van, kisebb változtatások ugyan történtek a díszletet illetően, de a holttestnek hűlt helyét találják. Nem akkor érnek oda, amikor megtörtént ez a nem mindennapi csoda, hanem azt követően. Ami a szemük elé tárult, az úgy írható le, mint amikor egy földrengés alaposan átrendezi a környezetet. Máté úgy beszél az angyal közbelépéséről, mint amit földrengés kísér.

Ennek a földrengésnek az epicentruma Arimathiai József sírja volt. Ellenben sehol nem olvasunk arról, hogy amikor mindez megtörtént, mások is érezték volna Jeruzsálemben. Azért ez elgondolkodtató! Ellenben az „utórezgéseket” mai napig lehet érezni, és nem csupán Jeruzsálem közvetlen szomszédságában. Jézus feltámadásának a híre ma is sokak életét képes teljesen átrendezni, akik ezt a hírt be tudják fogadni hittel. De ma is vannak szép számmal, akik a pénzükkel lehazudnák a Napot is az égről.

Nem lehet pontosan értelmezni a szöveg szerint, hogy ezek az asszonyok találkoztak-e a sírt őrző katonákkal vagy sem. Annyit olvasni, hogy amikor Isten átrendezi a lepecsételt sírt az ő angyala által, akkor a katonák szinte holttá váltak. Amit viszont tudunk, hogy nem a katonáktól szereznek tudomást a történtekről. Máté beszámolójából nem derül ki, hogy amikor Máriáék megérkeztek a sírhoz, ott voltak még a katonák vagy sem.  

Azt azonban érdemes itt megjegyezni, hogy Jézus követői semmit sem tudtak arról, hogy nagyszombaton a főpapok arra az elhatározásra jutottak, hogy őriztetni kell a sírt, nehogy a tanítványok ellopják Jézus testét és a világgal elhitessék a feltámadás tényét.  Az is lehetséges, hogy amikor meglátták az elmozdított hatalmas követ, a földrengés okozta „károkat”, - persze ez is nézőpont kérdése, hogy kiknek az elképzelését, a számítását húzta keresztbe a feltámadás ténye - észre sem vették a félholttá vált katonákat.

Az események másik fonala a katonáknál van. Ők is elmennek, hogy elvigyék a hírt – akár csak az asszonyok – és jelentsék az eseményeket a főpapoknak. Érdemes itt odafigyelnünk a részletekre. Bár Máténál nem szerepel, de a többiek megírják, hogy Jézus tanítványai nem hisznek az asszonyoknak. Amikor azok beszámolnak a látottakról, meg az angyalról az egészet csak asszonyi fecsegésnek tartják.

Ellenben, amikor a katonák jelentést tesznek, a főpapok nem firtatják, egy pillanatig sem tagadják, hogy megtörtént a feltámadás. Emlékezzünk csak vissza, hogy kiknek jut eszébe és mikor mindaz, amit Jézus mondott a feltámadásáról? Míg a tanítványok félelmükben bezárkóznak, addig a papok félelmükben meg akarják akadályozni a feltámadást. Persze nagyon ügyesen hintik el a dolgokat, s ebből is látható, hogy mennyire könnyen manipulálható az ember. Csak el kell hinteni egy kis hazugságot, ügyesen tálalva és csomagolva, s máris nagy káosz keletkezik az emberi fejekben.

A főpapok megint Pilátust akarnák manipulálni, hogy őriztesse a sírt, mondván a tanítványok arra készülnek, hogy ellopva a holttestet azt hazudják majd, hogy Jézus feltámadt. Viszont nem vesz részt újra a zsidók játékában: van őrségetek, őriztessétek ti magatok.

A katonák tehát elmondják a puszta tényeket. A sír üres, nem tudják, hogy mi történt. A pecsét fel van szakítva, a hatalmas kő el van hengerítve, a holttest nincs a sírban. Máté nem adja a szájukba a főpapoknak, hogy megtörtént volna a feltámadás. De a félelmük mégis beigazolódott. Válságstábot hoznak létre. Gyorsan kellett cselekedni annak ellenére, hogy akkor még nem létezett gyors hírszerzés, azt ellenben tudták a beszámoló alapján, hogy ha az asszonyok már tudomást szereztek a történtekről, csak órák kérdése, és a tanítványai is kint lesznek a sírnál.

A válságstáb gyors döntést hoz. Jól lefizeti a katonákat, akik mint „fizetett hirdetés” majd szépen telebeszélik a nép fejét. Nem lényeges, hogy hányan fognak majd hinni, csak egy dolog számít, a zavarkeltés, az elbizonytalanítás. Melyiket volt könnyebb elhinni ott és akkor a közvetlen környezetnek? A feltámadást, vagy a holttest ellopását? Nyílván azok, akik nem ismerték közelebbről Jézust, akik nem voltak ott Lázár feltámasztásakor, akik nem voltak részesei a csodáknak, hihetőbbnek találták az egyszerűbb, de manipulált magyarázatot: a testet ellopták.

Szép példája ez annak, hogy miként működik az ember. Pénzzel sok mindent el lehet érni, tömegeket lehet manipulálni, embereket lehet megingatni hitükben, ellenségeskedést lehet szítani, káoszt lehet kelteni, hogy azután a zavarosban könnyebb legyen a halászat.

Maguk a főpapok adnak parancsot arra, hogy terjesszék a hazugságot. Persze mindezt jól megfizetik a katonáknak, sőt azt is megígérik, hogy ha Pilátus tudomást szerez minderről, akkor ők majd meggyőzik és kimentik őket. Tervük, bár igen meredek, mégis elég jól sikerül, erre utal Máté következő megjegyzése: „el is terjedt ez a szóbeszéd a zsidók között, mind a mai napig”.

Emberek, akik a fizetség ellenében arra voltak kárhoztatva, hogy egész életüket hazugságban éljék le, és másokat is meggyőzzenek a hazugságról.

Ma is két szálon fut ez az esemény: az egyik tábor azt mondja, van feltámadás. Jézus él és mi is élni fogunk. A másik tábor tagadja mindezt, csak azt nem veszi észre, hogy közben megfosztja magát a vigasztalástól, a reménytől, hogy lesz viszontlátás.

Számtalan ilyen fizetett hirdetés vesz körül ma is bennünket, ami ügyesen manipulálva próbál butítani és stornózni az emberekben minden olyan képet, aminek bármi köze is lenne Istenhez, Jézushoz.

A közszolgálati tévék műsora is fizetett hirdetésként gyúrja át azon, akin tudja, és aki a képernyő előtt éli meg mindennapját, egy olyan húsvétnak a képét, ahol Jézus neve már elő sem kerül. Folyik az agymosás. S ha engedjük, előbb-utóbb ki is lúgozzák az agyunkat.

 

Te vajon ma kinek hiszel?    

 Pataki Levente

   

Monday, 02 April 2018 05:47

Teljes a győzelem

Written by

Bibliaolvasás: Máté 28, 1-8

1Kor15, 54b-57

Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! 55Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! 

Hadd legyek formabontó ezen a húsvéton. Engedjétek meg nekem, hogy ne Pál apostol levelével kezdjem, hanem egy másik levéllel.

Kedves Jézus!

Mit képzelsz, ki vagy te? Egy szamáron bevonultál Jeruzsálembe azt állítva, hogy te vagy Isten? Amikor tömegek éljeneztek neked, tényleg úgy tűnt, mintha szeretnének. Pedig nem, nem szerettek, nem is törődtek azzal, hogy miről beszéltél. Nem a barátaid voltak, hanem az ellenségeid. És most..? Itt vagy… a keresztre szögezve. Egyébként meg mi a célod? Kifizetnéd a számlát? Minden ember szégyenét, mindenkiét? Minden egyes hibát, amivel az emberi ego már a fogantatástól kínlódik? Mint a rák, amely csak növekszik, szétterjed.

Csalások, árulások, pletykák, nyilvános megszégyenítések, zárt ajtók mögött kimondott átkok. Én meg csak nézlek, ahogy szánalmasan megpróbálod felhúzni magad, hogy levegőhöz juss. Az emberiség piti kis haragjáért, azért mert nem törődnek egymással? Az önigazulásukért, vagy hogy olyan megszállottan ragaszkodnak az anyagi dolgaikhoz? A végeláthatatlan költekezésért, csakhogy jobban nézzenek ki, amíg mások, milliók éheznek? Na…milyen érzés, hogy ennek a súlya mind rád került?  

Minden válás, minden lemondás, minden holtfáradt apa, minden pisztolylövés, minden halott gyerek, minden férfi, aki kislányokat rabol el és eladja őket pár ezer forintért? Minden bizonytalanság, harag és dühkitörés, az „én utállak téged”! Az „én azt csinálok, amit akarok”! A pornófüggőség, az irigység, mások és magunk bálványozása. A hiúság ünneplése, az állandó nyomásgyakorlás a kapcsolatokban, hogy: „rám figyelj! Rám figyelj!! Rám figyelj!!!”

Hát…most rád figyelünk. Téged nézünk… Jézus! És eszedbe jutott már, hogy ÉN mit gondolok? Azt, hogy a világ elpusztul, és TE… nem tehetsz ellene semmit! Jó kis munkát végzett az emberiség. Én itt meg is állnék, de mielőtt végzünk, csak megkérdezem, hogy milyen ember az, aki azt állítja magáról, hogy MEG TUDJA BOCSÁTANI AZ EGÉSZ VILÁG BŰNÉT? Mit képzelsz ki vagy? Mit képzelsz, ki vagy te?

                                                           Üdvözlettel, a Halál.

 

            Kedves Halál!

 Megkaptam soraid, elnézést, hogy csak pár nap késéssel írok. Volt néhány fontos dolog, amit be kellett fejeznem. Tudom, nem vártad, hogy válaszolok, de a jó kérdésekre, szeretek jó válaszokat adni! Szóval, mit képzelek, ki vagyok? Elmondom neked. Én vagyok a történelem botrányhőse. Az ALKOTÓ, aki ezt az egészet csinálta. Egyetlen szóval mozdítok el hegyeket, és teljesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyi volt az emberiségnek az adóssága, és ma… minden bűnt kifizettem!

Minden generáció bűnét megváltottam.

Mit képzelek, ki vagyok? Elmondom neked!

Én vagyok az, aki „Isten hozott”-at kiált, annak aki végre hazatalál! Én suttogom minden gyermek fülébe, hogy az én ötletem voltál, én alkottalak, gyönyörű vagy és ne higgy soha senkinek, aki mást mond!

A hűtlenhez is hű vagyok. MEGVÁLTÓ a nevem. A nevem: HATALOM. Még feletted is hatalmam van!

Tényleg tudni akarod, hogy ki vagyok? Én vagyok az, akinek a lába a fejedet tapossa! Én vagyok a lándzsa, amit az oldaladba döftek! Az Író vagyok, aki ezt a történetet kitalálta, aki fogja a tollat és egyetlen mozdulattal kiír téged a sztoriból! Az utolsó szó az Enyém, mert én vagyok a Szó, aki cselekszik!

Halál! Itt vagyok, hogy megadjam neked az utolsó döfést! Pénteken nem az Én temetésemen vettél részt, hanem a tiéden! A szögek a kezeimben valójában a koporsóba vert szögek. Csak hogy egyértelmű legyek. Nem az emberi tervek áldozata lettem, és soha nem voltam a te rabszolgád. A GYŐZELEM vagyok, a MESTER! Én vagyok az, aki a foglyokat kiszabadítja! Nem csak a te szorításodból szabadulok ki, hanem még azokról is leveszem a bilincset, akik tőlem kérnek segítséget! Véged van, már nincs erőd! A munkád semmit nem ér! Szedd össze a cuccaid és mondd el a barátaidnak: megcsinálta! Minden tartozást kifizetett!

És ha még mindig azon tűnődsz, hogy ki vagyok, akkor elmondom neked. ÉN VAGYOK AZ!

                                               Üdvözlettel JÉZUS!

 

Pál apostol korinthusi első levelének 15. fejezete, talán a legismertebb rész a levelek közül a Szeretet himnusza után. Ugyanis ez az a levélrészlet, ami nagyvonalakban elhangzik a temetőben, minden egyes temetés alkalmával. Ez a levél a keresztyén hit eszenciáját tartalmazza. Minden szava, minden sora mélyen át van itatva azzal a hittel, amiben az apostol megingathatatlan volt. Ez cseng ki ennek a levélnek minden egyes mondatából.

 

Azzal kezdi Pál, hogy emlékeztet, eszünkbe juttatja az evangéliumot. Ma mi is azért vagyunk itt, azért ünnepelünk, mert egy örömhírbe kapaszkodunk, egy olyan örömhírbe, ami keresztyén hitünknek az alapja. E nélkül az evangélium nélkül a keresztyén hitet már rég bedarálta volna a világ valamilyen irányzata. De Isten gondoskodott arról, hogy ez az evangélium legyen az emberiség megtartatásának az alapja.

 

Amikor beiktattak a bogártelki gyülekezet lelkészi állásába, az volt az alapigém, amit Pál mondott ennek a gyülekezetnek: „nem akarok köztetek másról tudni, csak Jézus Krisztusról, róla is úgy, mint megfeszítettről”. (1Kor 2,2)

 

Van, aki a jóság és becsületesség megélésében látja hitünk lényegét. Egyesek azt gondolják, hogy azért járunk templomba, hogy ezt megvalósítsuk, és ha nem ez sikerül, akkor feleslegessé válik a templomjárásunk. Bizony sokan különb életet élnek azoknál, akik állandóan a templomban vannak.

Mi az, ami minden keresztyént meg kell, hogy különböztessen másoktól? Nem a szokás hatalma, az biztos. Ha csak megszokásból járok Isten házába, akkor nem értem a lényeget. És nem is hiszem.

A Krisztusba vetett hitünk kellene, hogy megkülönböztessen bennünket minden más embertől. Mi abban a Krisztusban hiszünk, Aki önként ment értünk a keresztfára, hogy minden nemzedék bűnéért megfizessen, hogy mindenki tartozását rendezze, hogy mindenki előtt megnyissa az utat a Szentek szentje felé.

Jézus értünk, miattunk maradt a kereszten, és ugyancsak miattunk támadt fel a halálból.

Milyen jó, hogy ezen a napon, húsvét ünnepén teli torokkal kiálthatjuk mi is a halálnak: nos, hol van a te győzelmed? Hiszel-e abban, amiről Pál bizonyságot tesz? TELJES A DIADAL A HALÁL FELETT! Vagy egy másik fordítás szerint: A DIADAL ELNYELTE A HALÁLT.

Nincs már fullánkja, nem árthat nekünk. S bár a halállal még mindig farkasszemet kell néznünk, de tudjuk és hisszük: ez nem a véget jelenti számunkra, hanem csak az átmenetet az örök életbe. Én ma ezzel a hittel tekintek elköltözött szeretteimre, és így állok meg saját elmúlásom előtt is.

Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ámen. 

Pataki Levente

 

Friday, 30 March 2018 14:39

Szenvedés, engedelmesség, tökéltesség

Written by

Bibliaolvasás: János 18,28-19,37

Alapige: Zsidók 5, 1-9

Már nagycsütörtök estéjén, közvetlen Júdás árulása után elkezdődött Jézus szörnyű meghurcoltatása majd szenvedése, amely másnap késő délutánig tartott, míg ki nem lehelte lelkét. Viszont ez korántsem jelenti azt, hogy szenvedése erre a néhány órára korlátozódna, hiszen tudjuk: földi életének egész idejében szenvedett.

Szenvedett a sátán állandó ténykedése miatt, de szenvedett a farizeusok és írástudók támadásai miatt is, mint ahogy a tanítványok kicsinyhitűsége végett is.

Amikor az ember elkezdi újra olvasni a Jézus szenvedéséről szóló híradást, eljut egy olyan pontra, amikor szinte kitör belőle egy kiáltás: meddig tart még Uram? Legyen már vége!

Talán szembesültünk már ezzel mi magunk is, amikor egy drága szerettünk hosszú haláltusáját kellett végignézzük úgy, hogy semmit sem tudtunk érte tenni.

Jézus haláltusájával kapcsolatosan is igaz ez a megállapítás, hogy szerettei semmit sem tudtak érte tenni, mert ami ott és akkor történt, azzal JÉZUS TETT, CSELEKEDETT ÉRTÜK, illetve ÉRTÜNK.

Amit ott tett és véghezvitt, akkor még sokan úgy értelmezték, hogy csúfos vereséget szenvedett. Sokan álltak értetlenül az előtt, hogy nem mondott ellent senkinek, de legfőképpen azt nehezményezték, ahogy azt az egyik evangélista megjegyzi: „másokat megmentett, magát miért nem menti”?

Időre volt szükség, míg néhányan megértették, és az az igazság, hogy sokan még ma sem fogják fel, mi is történt ott a kereszten. Érdekes, hogy az első, akit megemlít a Szentírás Jézus halálát követően, hogy megérti a lényeget, az egy pogány, római százados: „ez valóban Isten Fia volt”.

Ma egy apostoli levél összegzése áll az igehirdetés központjában arról, hogy miként lett Krisztus örök üdvösség szerzője szenvedése és engedelmessége által. 

Egykoron, konfirmációra készülve megtanultuk azt, hogy Jézusnak hármas tiszte volt: próféta, főpap és király volt egy személyben. A Zsidókhoz írt levél a főpapi tisztséggel foglalkozik behatóbban. Mit is jelentett ez a tisztség a zsidóknál?   

Az ő személye volt annak a biztosítéka, hogy a bűnös ember kapcsolatot tartson fent Istennel. Ő volt az összekötő kapocs. Ha valakit terhelt a lelkiismerete és bűne lelkére nehezedett, hogy megszabaduljon e szörnyű tehertől, egy áldozati állattal az oldalán megjelent a főpap előtt. Minden áldozat bemutatásának megvolt a maga szigorú rítusa. A bűnös embernek rá kellett tennie a kezét az áldozati állatra, így képletesen a bűne átszállt az állatra, amit ezek után a főpap majd feláldozott.

Az embernek végig kellett néznie az áldozást, miközben egy dolgot egészen biztosan megértett: Isten halálosan komolyan veszi a bűnt és rettenetesen haragszik miatta.

Az ilyen ember rendszerint megkönnyebbült a bűn terhétől, de az csak addig tartott, amíg újra bűnbe nem esett. Évente egyszer, a nagy engesztelés napján, a főpap áldozatot mutatott be a saját- és népe bűnéért. Ahogy az áldozat elnevezése is kifejezi, ez hozott engesztelést mindenki számára.

Jézus, mint főpap lett kiengeszteléssé áldozata révén, hogy a bűn többé ne álljon ember és Isten közé.

A mindenkori zsidó főpap szívén viselte a népet a szó szoros értelmében, ennek a kifejezője volt az efód, egy drágakövekkel kirakott fémlap, az elmaradhatatlan papi öltözék része, amin rajta volt Izráel 12 törzsének a neve. Amikor Isten színe elé járult, vagy áldozatot mutatott be, ezt mindig viselte.

Sokszor hallunk arról a zsidó embert illetően, hogy ha a bűn felháborította, megszaggatta a felső ruháját. A főpapnak ez meg volt tiltva, mert képletesen azt az Istent képviselte, aki nem háborodik fel bűneink láttán, hanem megment bennünket annak tőréből. Milyen furcsa, hogy Jézus perénél a főpap megszegi ezt a szabályt.

Jézus ellenben az a főpap, aki megszabadít bennünket bűneinkből.

A levél kihangsúlyozza, hogy sem a papi, sem pedig a főpapi tisztséget az ember nem szerezheti meg magának, mert minden esetben az Isten hívja el erre az illető személyt. Akik az ószövetségben ezt figyelmen kívül hagyták, azokat Isten csúnyán megbüntette. Isten nagyon komolyan vette azt, hogy a papság nem önkéntes, hanem az Ő kiválasztásán alapszik. Az ószövetség idején ezt a tisztet Áron nemzetsége gyakorolta. 

Jézust az Atya választotta ki, hogy mint örökkévaló főpap ezt a tisztet gyakorolja és tökéletesen betöltse. Jézus halála után mintegy harminc évvel hivatalosan meg is szűnt a papi intézmény, ami azt bizonyította, hogy senki sem tudja kiengesztelni Istent saját bűnéért.

Ezt egyedül Jézus tudta megtenni és megcselekedni. A mai klérusnak az a tiszte, hogy rámutasson arra, Aki egyedül volt engesztelő áldozattá szenvedése és engedelmes kereszthalála által.

A felolvasásra került Zsidókhoz írt levél 7-9 versei különös módon mutatnak rá ezen áldozat bemutatására. Jézus közvetlen elfogatása előtti Gecsemáné kertben elmondott imájára való utalás a 7. vers, ahol nem azért fohászkodik, hogy megmeneküljön a haláltól, hanem hogy kiszabaduljon onnan. Az Atya ezt az imáját hallgatja meg, amikor feltámasztja Őt harmadnapon.

Jézus nem csupán Isten bűntelen Fia, hanem Ő igazi ember is, aki sok megtapasztalja ebben a testben a földi, emberi lét minden velejáróját. Megismeri az ember minden érzését és szükségét. Még inkább megérti az embert ezáltal. Viszont mindvégig engedelmességben él, mindenben hasonlít hozzánk, csak abban nem, hogy vétkezzen az Atya ellen.

Jézus is különös függőségben élte az életét, ezt nevezzük Isten iránti engedelmességnek. Ezt az engedelmességet megtanulta, mint ember, méghozzá tapasztalati úton. Ha a mennyben maradt volna, sohasem tett volna szert ezekre a tapasztalatokra. Ő ellenben felvette ezt a szolgai formát engedelmes lévén mindhalálig.

Jézus sohasem válhatott volna tökéletes Megváltónkká, ha a mennyben marad. Végig kellett járni azokat a stációkat, amelyek mint Megváltót tökéletesítették. Ezek voltak a szenvedés és engedelmesség.

Adjunk ma hálát azért, hogy fent maradt a kereszten. Értünk tette. Ha leszállt volna, valóban csak magát mentette volna. Ámen.     

Pataki Levente

Sunday, 25 March 2018 07:31

Rézkígyó versus Emberfia

 

Bibliaolvasás: 4Mózes 21, 4-9

Alapige: János 4,14-15

Ember tervez, Isten végez. Mennyire igaz ez Jézusra nézve is, Akinek az életét az emberek mindvégig megpróbálták átírni a maguk elvárásainak értelmében. Bele sem merek gondolni, mi lett volna velünk, ha Isten egyszer is engedett volna nekünk. Az embereknek terveik voltak Jézussal, főleg azt követően, hogy felfedezték természetfeletti erejét, hatalmát. Számtalan esetben próbálták befolyásolni, hogy teljesítse kéréseiket, elégítse ki mindennapi igényeiket. Azonban senki sem tudta az isteni forgatókönyvet átírni. Erről mindvégig gondoskodott a „forgatókönyvíró”.

Virágvasárnapot írunk. Minden az isteni terv szerint halad. Közel van az emberiség a megváltáshoz – még ha nem is sejti. Hozsánna, áldott, Aki az Úr nevében jön.

Jézusnak mindvégig egyetlen ellensége volt csupán, akivel számtalanszor szembe kellett szállnia. Az a sátán, aki páratlan bravúrral próbált még a tanítványokban is elrejtőzni, hogy így, álruhában kísértse meg az Emberfiát. Isten Fia előtt azonban, egyetlen megváltást meghiúsító próbálkozás sem maradt rejtve, mert minden esetben felismerte a sátán támadását. És sikeresen vissza is verte azt.

A mára kijelölt ige nem a bevonulás epizódjának részleteit írja le, hanem egy személyes beszélgetés során mutat rá arra, hogy mi lesz a jutalma annak, aki hisz a Messisában. Ez a személyes beszélgetés Jézus és Nikodémus, a zsidók egyik főembere között zajlik. Itt minden szónak súlya van, mert utat mutat számunkra az örök élet felé.

Jézus Golgotán át vezető útja nyitja meg előttünk a lehetőséget a mennyország felé. Neked csak fel kell tudnod nézni a kereszten érted szenvedőre. Ha ezt hittel teszed, ha el tudod fogadni, hogy ott minden személyesen érted történik és rólad szól, akkor érted meg teljes valójában Jézus életének minden egyes epizódját, így a bevonulást is.

Nikodémus azt az embertípust személyesíti meg számunkra, aki sok mindent tud, a Messiás személyét illetően, ellenben éppen a lényeget nem érti. Jó úton halad, ami az igaz hit birtoklását illeti, hiszen ahogy a káté fogalmaz: az igaz hit részben biztos ismeret, de szívbéli bizalom is egyben.

Mi is rendelkezünk egy fajta ismerettel. „Tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem cselekedheti ezeket a jeleket, csak ha az Isten van Ő vele”. Ellenben az ismeret önmagában még nem segít megérteni, hogy mi miért történik.

A Szentírást nem lehet úgy olvasni, mint egy közönséges könyvet, mert annál jóval több. A Könyvek Könyve. Semmit nem érek azzal, hogy betéve ismerem az összes ó- és újszövetségi történetet, mert lehet, hogy a leckét tudom, de a lényeget, a dolgok értelmét még mindig nem fogom fel.

Nikodémus is, mint Izráel tanítója, hasonló cipőben járt. Jézus ezt meg is erősítette a vele folytatott párbeszédben. Sok mindent tudsz, de a lényeget nem érted. Vajon számunkra mi a fontosabb? Az, hogy tudjuk, ismerjük a történeteket, vagy pedig higgyük mindazt, amit ezek által Isten meg akar velünk értetni?

Virágvasárnap üzenete el van rejtve ebben a beszélgetésben, mert az ünnep lényege nem abban áll, hogy Jézus igénybe vesz egy szamarat, hogy azzal vonuljon be Jeruzsálembe.

A bevonulás lényege, hogy minél többen higgyenek Benne, mint megígért Messiásban, hogy így örök életük legyen.

Jó pap holtig tanul– tartja a mondás – s most Nikodémus is ezzel találja magát szemben. Izráel tanítója itt a Mestertől tanul, aki rámutat egy olyan történelmi epizódra, ami nemsokára meg fog ismétlődni. A történelem ismétli önmagát! A kérdés azonban az, hogy megértjük-e ezeknek az állandóan megismétlődő dolgoknak a lényegét?

Jézus a választott nép pusztai vándorlásának egy nagyon meghatározó pillanatáról beszél. Egy sokadik kiborulásról, amikor az emberek elvesztik a türelmüket, a hitüket, összetörik a reménységük, s ismét perbe szállnak Istennel és Mózessel. Az életüket megmentő mennyei eledelt, a mannát, hitvány eledelnek tartják, megunták. Már semmit sem jelent számukra a csodálatos szabadulás, a különleges gondviselés.

Ellenben nem csupán a nép veszíti el a türelmét, hanem az Úr is. Vannak élethelyzetek, amikor nehéz az embernek észrevenni, felfedezni a sok próba között a jót. A nép itt teljesen eltekint attól, hogy bár erőt próbáló a pusztai létforma a maga mindennapos kihívásaival, de nincsenek egyedül, magukra hagyva, mert velük van a Gondviselés. Azt hiszem ismerős az életérzés, amikor másokat hibáztatunk, bűnbakot keresünk, mint Izráel, akik Istent és Mózest szidták a kialakult helyzetért.

Mérges kígyókat bocsát Isten az Ő népére és, akit megmar egy ilyen kígyó az menthetetlenül elpusztul, ha csak ismételten nem követi Isten utasításait. Mózesnek egy rézkígyót kell készítenie, azt feltűznie egy póznára, ami azt a célt szolgálta, hogy mindazok, akiket megmart a kígyó, de feltekintettek a rézkígyóra, megmeneküljenek.     

Már megint mi akar lenni mindez? Hát nincs elég nyomorúsága ennek a közösségnek? Miféle kisded játék akar ez lenni?

Ellenben csakhamar kiderül, hogy mindez egyáltalán nem játék, hanem nagyon is komoly dolog. Követni Isten útmutatását és hittel tekinteni az általa elkészített szabadításra.

Nevetségesnek tűnt ez az egész mindaddig, amíg az első ember meg nem szabadult a kígyómarást követően a kínhaláltól. Mit gondolsz, vajon ahogy az emberek rájöttek arra, hogy miként menekülhetnek meg, éltek az Isten által felkínált lehetőséggel? Meg merem kockáztatni, hogy nem mindenki élt vele.

Pataki Levente

 

Jézus dicsőséges bevonulásával elközelített a pillanat, amikor az Ő választott népe ismét bizonyságot tehetett Istenbe vetett hitéről. Persze Jézus előre bocsátotta Nikodémusnak is, hogy ha az emberek nem akartak hinni, mikor földi dolgokról beszélt, hogyan fognak majd hinni, amikor mennyei dolgokat fog kijelenteni.

 

Ma nekünk is hittel kell feltekintenünk arra, Akit bűneinkért keresztfára szegeztek, hogy megmenekülhessünk. Semmi többet nem tehetünk, mert Ő már mindent megtett. Látszólag semmiség így feltekinteni, de hit nélkül nem véd meg bennünket a bűn halálos marásától. Az örök életed múlik ezen. Lehet, hogy a világ számára mindez nevetséges, ahogy az apostol fogalmaz – bolondság. De te maradj meg a hitben! Ámen.    

Sunday, 18 March 2018 18:34

Ne így legyen köztetek!

Written by

Jól tudjátok, hogy a nem zsidó népek uralkodói hatalmaskodnak az embereken, és fontos embereik szeretik a hatalmukat éreztetni velük. Közöttetek azonban ne így legyen! Aki közületek nagy akar lenni, az legyen a szolgátok! Aki első akar lenni köztetek, az legyen a rabszolgátok! Az Emberfia sem azért jött el a földre, hogy neki szolgáljanak. Azért jött, hogy ő szolgáljon, odaadja az életét, és ezáltal sok embert megmentsen.”

Alapige: Máté 20,25b-28

Az ember életében annak van igazi értéke, fajsúlya, ami nagy áldozatba került. Ellenben, ha ezen a kijelentésen most mélyrehatóbban is elgondolkodunk, lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem. Mert ha valóban így lenne, akkor többre becsülnénk azokat, akik életüket áldozták azért, hogy nekünk szebb, békésebb, biztonságosabb, reményteljesebb legyen az életünk. Vagy legalább is egy Valakit mindenkinél többre tartanánk és tisztelnénk: magát Jézust! Hiszen a legnagyobb áldozatot Ő hozta meg minden emberért.

A mellékelt ábra, a világ, ami körülvesz bennünket, mintha nem erről tenne bizonyságot.

Van-e ma az áldozathozatalnak súlya? Felismerjük-e, értékeljük-e, megbecsüljük-e? Vagy pedig a másokért való élés már rég kikopott volna az életünkből?  Úgy gondolom ezeknek a kérdéseknek a mezsgyéjén indít útnak bennünket ez az ige és szinte késztet arra, hogy legalább önmagunknak megválaszoljuk őket.

Egy tudósítást olvashatunk itt arról, hogy mi is történt közvetlen a virágvasárnapi bevonulás előtt. Ami itt zajlik, az egy szűk körben történik, Jézus tanítványi körében. Sok mindenre rávilágít ez a beszámoló. Sok ilyen apró mozzanatot ismerünk az evangéliumi híradások között, ami bepillantást enged nekünk a tanítványok lelkületébe, abba, hogy milyen kísértésekkel, kérdésekkel küzdő ember is volt valójában a tizenkettő.

A kis csapat útban van Jeruzsálem felé, de egyedül Jézus ismeri ennek az útnak a célját, amit ellenben nem tart meg önmagának. A tanítványok azonban, mintha nem akarnák felfogni a lényeget.

Jézus olyan sok példázatban beszélt az Isten országáról, számos cselekedetével támasztotta alá azt, hogy mennyire nem egy rugóra jár az emberek gondolkozása és az Isten elképzelése, és mégis, mindezek ellenére vannak ebben a belső körben olyanok, akik úgy gondolják, a mennybe jutás feltételeit rendezni lehet földi módszerekkel. Sajnos, ma is sokan vélekednek így.

Miközben hallgattam a Zebedeus fiak anyjának Jézushoz intézett kérését, azon morfondíroztam, hogy vajon miként reagálta volna le ez az asszony, Jézusnak a jobb latorral folytatott beszélgetését, akinek végül megígérte, hogy vele lesz a Paradicsomban. Volna néhány forgatókönyvem erre az esetre is.

Van-e különbség a két történet között, ha már párhuzamba állítottam? Természetesen van. A jobb lator ezt kéri: emlékezzél meg rólam, ha eljössz a te országodba. A Zebedeus fiak anyjának kérése konkrétabb: rendeld el, parancsold meg, intézd úgy, szögezd le, jelentsd ki…(különböző fordításokat vetettem össze az eredeti szöveggel)mondd azt, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed felől a másik bal kezed felől.

Míg az egyik szinte fohászkodik, addig a másik parancsol. Egészen egyszerűen megmondja Jézusnak, hogy mit tegyen, hogyan járjon el. Megteheti mindezt, most mibe kerülne ez a kis „intézkedés”? Jézus a Zebedeus fiakért is ugyanazt az árat, áldozatot hozza meg, mint a két latorért, bármilyen furcsa és felfoghatatlan is.

Azt hiszem ez a nyelvezet sokunk előtt nem ismeretlen. Vannak, akik egészen jól kitanulták ennek az eljárásnak a fortélyait, a nyelvezetét, a stílusát. Megtanultak pimasznak lenni, mint a piaci légy. S valljuk meg őszintén, az ilyenek sok esetben el is érték, érik a céljukat. Azonban tegyük hozzá: csak itt a földön! A kezük, az ismeretségi körük már nem ér el a mennyig!

Ha nem ott és nem akkor játszódna ez a jelenet a Zebedeus fiak és Jézus között, még azt is el tudnám képzelni, hogy egy kis csúszópénzzel is megpróbálkoznának.

Nekem úgy tűnik, hogy Jézus nagyon higgadtan kezeli ezt a próbálkozást. Én az Ő helyébe biztosan felháborodnék és kikérném magamnak a stílust. Erre az elképzelésre is igaz: az én gondolataim, nem a ti gondolataitok.

Jézus elintézi egy egyszerű kijelentéssel: „ti nem tudjátok, mit kértek”! Mi itt a gond? Az, hogy szeretnének a mennybe jutni, üdvözülni? Nem. Hanem az, hogy soron kívül szeretnék elérni céljukat és nem is akármilyen helyet álmodnak meg maguknak: a Krisztus jobb és bal keze felőli helyet.

Azon gondolkodtam ismét, hogy vajon milyenek lehettek ezek a tanítványok a mindennapi élet területén? Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne számukra, vagy az anya számára, hogy mindig megszerezzék maguknak, amiről úgy gondolták, megilleti őket. Ezek az emberek sohasem találkoztak vajon életük során a kegyelemmel?

Kiihatjátok-e azt a poharat, amit én fogok kiinni?” – kérdezi Jézus. Úgy vélem, hogy Jézus sokkal többre gondol itt annál, hogy az utolsó vacsora estéjén ugyanabból a pohárból fog inni az Isten Fia is, mint a tanítványai. Mégsem megy bele itt egy mélyebb vitába a két tanítványával, hanem egyszerűen leszögezi: a két „díszpáholy” azé lesz, akinek az Atya majd odaadja. Jézus ugyan kitapossa az utat a mennybe, de nem Ő dönt a helyek felől. Természetesen erre a helyzetre is igaz mindaz, amiről a búcsúbeszédben szól: az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha nem így lenne, megmondtam volna néktek.

Mondhatná valaki: ez az anya a legjobbat akarta gyermekeinek! A menny valóban a legjobb dolog, amit gyermekeinknek kívánhatunk, nem is ezzel van itt gond. Lett is belőle harag, pillanatok alatt elszabadultak az indulatok a tanítványok között. Miért? Mert egyesek a jól bejáratott világi módszerrel próbálkoztak némi mennyei előnyre szert tenni Jézusnál!

Jézus figyelmeztetése ma is ott visszhangzik: „DE KÖZÖTTETEK NE ÍGY LEGYEN”! Azsarnokokoskodásról, a mások feletti uralkodásról Jézus a szolgaságra, a másokért való áldozatos életre irányítja a figyelmet. A krisztusszerű embernek, - ahogy a neve is elárulja - a példát Mesterétől kell vennie. Milyen más lenne ma is a hangulat a tanítványok között, ha ezt a jézusi tanácsot megszívleltük volna! Nagyok akarunk lenni, azt szeretnénk, hogy észrevegyenek, de közben mérhetetlenül kicsinyesek vagyunk.

Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” – zárja végül Jézus ezt a párbeszédet. Jézusnak nem volt udvartartása. Nem voltak szolgái. A tizenkettőt nem azért hívta el, hogy legyen, aki kiszolgálja Őt. Éppen ellenkezőleg, egy egészen kicsi kört arra próbált meg kiképezni, hogy miként szolgálhatnak egymásnak, nem pedig arra, hogy „főnökösdit” játszanak.   

Jézus nagyon messzire ment el a példamutatás terén. Egészen odaadta magát. Váltsággá lett. Elment a végsőkig. Milyen furcsa, hogy még a sajátjai is meg szerették volna ebben állítani: mentsem Uram Isten, nem eshetik ez meg teveled – mondta Péter. Senki sem akarta felfogni, hogy mindez érte történik. Vajon ma értjük Jézus értünk hozott áldozatának a lényegét? Vajon tőlem is azt várja el, hogy elmenjek a végsőkig?

Egy tökéletes, megismételhetetlen áldozat van. Nekünk nem ezt kell lemásolnunk. Úgysem tudnánk. Ha szeretnénk nagyra nőni, akkor ezt azzal érhetjük el, hogy nem a világi stílust fogjuk képviselni, hanem a krisztusit. Persze kérdés marad továbbra is: te kinek a szemében szeretnél naggyá nőni? A válaszod meghatározza azt, hogy miként fogsz eljárni ebben az életben.   

Pataki Levente

 

 

 

Monday, 26 February 2018 10:05

Értünk nem pedig ellenünk!

Written by

Bibliaolvasás: 1Thessz 4,1-8

Alapige: Jer 26,1-16

Hogyan viselted, viseled a különböző irányból érkező figyelmeztetéseket? Szinte egész életünket úgy éljük le, hogy közben minden irányból figyelmeztetésekbe ütközünk. Legtöbbet ezek közül már meg sem hallunk, szinte észrevétlenül megyünk el mellettük.

Persze nem mindegy, hogy ezek a figyelmeztetések milyen módon érkeznek el hozzánk. Megnéztem a szinonimáit ennek a kifejezésnek: figyelemfelhívás, jelzés, intelem, intés, megintés, feddés, szidás, megrovás, korholás, dorgálás, büntetés. Elég széles skálán mozognak ezek a szinonimák. Azt hiszem értjük, hogy miről van itt szó, hiszen nem mindegy, hogy valaki felé jeleznek valamit, vagy pedig szidják. Nagy valószínűséggel nem ugyanúgy fog reagálni.

A fenti történet újra a régmúltból köszön felénk. Lehet ezt úgy olvasni, hogy érthetetlen maradjon számunkra, de a történet egy-két vonatkozását leszámítva, - ami talán a ma emberének nehezebben érthető - úgy gondolom, hogy nagyon is értjük a lényeget.

Sokan dolgoznak olyan területen, ahol állandó jelleggel a figyelmeztetés valamelyik formájával kell éljenek a többi embertársaik felé. Az ember nem mindig örül egy rendőri, adóhivatali, tanári, orvosi figyelmeztetésnek. Valljuk meg őszintén, hogy a nagyszülői, szülői figyelmeztetés is ugyanígy hat reánk. Azt sem szeretjük, amikor egy lelkésztől érkezik a figyelmeztető felhívás. Legtöbb esetben ezeket úgy értelmezzük, mint ellenünk irányuló, a szabadságunkban korlátozó intéseket. Ezért legtöbb esetben lázadunk ezek ellen. Van ennek csendes formája, a „mondjad bolond, mondjad” magatartás, amikor egyszerűen nem veszünk tudomást a lényegről, de vannak egészen forradalmi lázba hozó intések is, amikor komoly viták, veszekedések, és egészen hihetetlen dolgok történnek egy-egy ilyen feddést követően.

Ez az ősrégi történet is egy ilyen eseményt dolgoz fel. Feltehetnénk a kérdést, csakhogy tisztán lássunk: kik a főszereplői ennek a történetnek? Ki a feddő? Jeremiás vagy maga az Úristen? Kikhez szól a megintés? Mindenkihez, vagy csak a templomba járókhoz? Merthogy nem mindegy!

A történetben adva van egy próféta, akinek a szolgálatát a Küldő és a küldetés fontossága határozza meg. Semmi kétség nem fér itt ahhoz, hogy Jeremiás komolyan veszi elhívását, s azt a megbízatást, ami ezzel jár. Komolyan veszi Megbízóját és küldetését is. Ma szóval élve: nem lehet őt lefizetni vagy megvesztegetni csak azért, hogy elhallgasson olyan igazságokat, amelyek részint a közjavát szolgálják, részint pedig őt hozzák igen kellemetlen helyzetbe.

Ha valaki komolyan veszi küldetését, akkor sok esetben konfrontálódnia kell azért, amit, illetve Akit képvisel.

Jeremiásnak ez a küldetése: „hirdesd nekik mindazt, amit megparancsoltam neked, egy szót se végy elé belőle!”

Milyen nehéz ez a szó szerinti küldetés az élet minden területén. Szeretjük lecsípni az élét a dolgoknak, hogy szúrjanak olyan nagyon. Sok esetben már nem is fegyelmezünk, mert nem akarunk senkivel sem konfrontálódni. Ez azonban nem mondható el a prófétáról. Ő egészen messzire megy el azzal, hogy nem hallgat el semmit sem abból, amit az Úr vele mondat ki.

Miről van itt szó? Isten el akarja pusztítani saját népét, veszedelmet akar rá hozni? Nem éppen az ellenkezőjéről. A nép sodorja önmagát pusztulásba, ha ugyanazt az életvitelt folytatja tovább. Isten Jeremiáson keresztül érkező figyelmeztetése nem a nép ellen, hanem a népért történik!

Minden figyelmeztetésnek, feddésnek, intésnek, felhívásnak ez a lényege: nem ellened, hanem érted történik! Vegyünk erre egy egyszerű példát.

Néhány éve törvénybe iktatták, hogy a dohányárura nagy betűkkel fel kell írni a figyelmeztetést, és elrettentő fotókkal is el kell látni a csomagolást. Ezeknek az a lényege, hogy minden esetben, amikor az ember rágyújt, vegye tudomásul, hogy önmagát pusztítja. Rendszerint ezzel kapcsolatosan is nyugtatjuk magunkat, igyekszünk elvenni az élét a dolog súlyosságának. De amikor megmondják a diagnózist, akkor talán elgondolkodunk.

A prófétának tehát nehéz dolga van. Meg kell állítani a népet a lejtőn, meg kell valahogy akadályozni, hogy a saját halálába rohanjon.

Érdekes itt az is, ahogyan az Úr fogalmaz: „talán hallgatnak” a figyelmeztetésre. Nincs tehát meggyőződve arról, hogy a nép, ha meghallja, hogy az Úrtól jön a feddés, akkor máris megálljt parancsol magának. Istennek már bizonyára vannak tapasztalatai ezen a téren.

A másik, ami nagyon lényeges, hogy a feddés időben történik meg, ami az Urat illeti: a prófétákat „idejében küldtem, de ti nem hallgattatok rájuk”.

Istennel nem lehet így perelni: hát most szólsz? Ő mindig időben próbál bennünket inteni. De nekünk, mintha kellene a bizonyíték. Ádáméknak is ott volt az intés, de mintha szükségük lett volna arra, hogy megtapasztalják a halált, ahhoz, hogy elhiggyék mindazt, amit Isten nekik mondott.

Sajnos sok figyelmeztetés tragédiával zárul, mert nem vesszük komolyan. Meg kellene tanulnunk végre, hogy nem ellenünk, hanem értünk történnek ezek a feddések.

Ez a régi történet nagyon szépen mutat rá a hibáinkra és arra, hogy mennyire nem tudjuk elviselni azt, ha valaki megmondja, hogyan éljünk.

Jeremiásnak sem hittek ezek az emberek. Nem hitték el neki elsősorban azt, hogy a megintés az Úrtól származik, aki szeretné népét megmenteni a bűn büntetésétől.

„Halálra kell ítélni ezt az embert, mert ez ellen a város ellen prófétált”.

Vajon életünket élve rádöbbenünk arra, amire itt is végül néhányan rádöbbennek: az intések, feddések, dorgálások, büntetések nem ellenünk, hanem értünk történnek? Egy valamire nagyon figyeljünk oda: még időben vegyük ezt észre, hogy megmeneküljünk!

Pataki Levente                                                                                   

Sunday, 28 January 2018 07:45

Tisztaságmánia

Written by

Bibliaolvasás: 1Kor 9,24-27

Alapige: Mk 7,1-16

 

Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Úgy gondolom sokunk előtt ismert Arany János balladája, az Ágnes asszony aki, hogy enyhítsen bűntudatán, reggeltől estig mossa a férje vérétől átitatott lepedőt, ám a lelkiismerete elől még így sem tud elmenekülni – ebben ölt testet a lepedő mosása. Megölte a férjét, s ez olyan foltot hagy életében, melyről azt hiszi, önmaga egyedül ki tud mosakodni.

A jelenkor, Ágnes asszony szindrómának nevezi azt a betegséget, amihez nagyon közel állnak felolvasott igénk főszereplői, a farizeusok is, akik nagyon szigorú, kényszeres, emberi parancsolatokon alapuló rituális tisztasági szabályok betartására kötelezik saját magukat és ebbe próbálják bele kényszeríteni a zsidóság minden egyes tagját. Mi az oka ennek a tisztaságmániának? A bűn, amitől a balladában Ágnes asszony is szeretne megszabadulni oly módon, hogy el akarja távolítani a gyilkosságra utaló jeleket. Ki akarja mosni a vért.

A farizeusok úgy próbáltak kimosakodni eredendő bűnükből, hogy közben éppen azt nem akarták felismerni életükben, Aki azért jött, hogy elmossa az ember szégyenfoltját.

Ha figyelmet szentelünk annak, hogy megvizsgáljuk ennek a történetnek a szövegkörnyezetét, vagyis megnézzük az előzményeket, akkor ilyen csodákról olvashatunk Jézussal kapcsolatosan: Jézus lecsendesíti a tengert, meggyógyítja a gadarai megszállottat, feltámasztja Jairus leányát, megvendégel ötezer embert néhány kenyérből és halból, a tengeren jár.

Mindezek a csodák megerősítik azt a kijelentést, amit magában foglal az Immánuel név: velünk az Isten. Ezt élhetik át azok, akik részesei ezeknek a csodáknak.

Nem felháborító, hogy ilyen megtapasztalások közepette a farizeusok abba kötnek bele, hogy a Mester tanítványai miért nem mosnak kezet étkezés előtt? Mi ez, ha nem lelki vakság, amikor nem látják, pontosabban nem akarják látni és felismerni Isten hatalmát. Pedig ezek az emberek mélyen vallásosak, csakhogy maga a vallásosság nem jelent hívő életet, sokkal inkább egy kényszerű, már szinte mániás megfelelést, ahol az emberi hagyományok megtartása és betartása sokkal fontosabbá válik Isten parancsánál.

Ahhoz, hogy érthető legyen a tanítványok farizeusok általi számonkérése, ismernünk kell az ószövetségi törvény előírásait. Ez a tisztasági törvény szigorúan az Áron papi nemzetségéhez szólt, tehát csak az áldozatot bemutató papokra volt érvényes, nem pedig az egész népre nézve. Ha ez így van, akkor miért kérik mégis számon Jézus tanítványait mindezekért?

Ennek egyetlen magyarázata van: a Talmud miatt. Mi is a Talmud? Olyan bölcs rabbik által megszerkesztett könyvecske, ami a Törvény emberi értelmezését és gyakorlatba ültetésének a szabályrendszerét adta mindenki kezébe. Így mindenkire nézve kötelező volt! Nem lehetett alóla kibújni, pedig nem volt Ige, tehát nem egy fajsúlyú volt a Tórával, de mégis úgy kezelték, mintha Isten adta volna a Talmudot is. 

A farizeusok vádja tehát így fogalmazódik meg: ti nem is vagytok igazi hívők, mert nem mostok kezet étkezés előtt!    

Olyasmit kérnek tehát számon, ami nem volt benne az Igében, hanem emberi parancsolatok, hagyományok voltak csupán. Azt azonban el kell mondanunk, hogy igen csak terhes hagyományok, amelyek az egész zsidó vallásból egy kényszeredett külsőséget, mázat kreáltak belső töltet nélkül. Melyben egy külső megfelelési kényszer volt a mozgatórugó, azaz ezek az emberek első sorban a környezetük előtt akartak jó színben feltűnni, de egyáltalán nem törődtek azzal, hogy Isten mit lát és gondol róluk a belsőjük alapján. Ma is sokan élnek ilyen külső kényszer alatt és közben mit sem törődnek a belső tartalommal.

Veszélyes emberi játszma, amikor ezeket a hagyományokat az Ige szintjére akarjuk emelni és azzal tesszük egyenrangúvá!

Egyedül a Szentírásnak van olyan tekintélye, hogy annak minden szava igaz, és egy vesszőjét sem lehet kétségbe vonni, mert ihletője maga a Lélek.

Jézus kemény választ ad a farizeusoknak: ti egy olyan üres rítust kértek számon tőlem, ami nincs benne az Írásokban! Azt azonban tisztáznunk kell, mielőtt bárki is félreértené a dolgokat, hogy Jézus itt nem a higiénia ellen beszél.

Jézus számon kér: ha fontos a kéz tisztasága, akkor mi a helyzet vajon a szív tisztaságával? Az semmit sem számít? Rá szeretne mutatni arra, hogy ahogyan az ember bemocskolja a kezét, ugyanúgy beszennyezi a szívét is! Hiszen mi a helyzet az emberi gondolatokkal, az indulatainkkal, mindazzal, ami a szívünkből indul ki? Ne csupán a külsőt vizsgáljuk, hanem az egész embert vegyük szemügyre, ha már boncolunk!

Jézus a tisztaság kérdésével kapcsolatosan egy másik utat javasol a farizeusoknak és minden képmutatónak, mélyen vallásos embernek, aki csak a külsőségekre hajt. Sok ember Istenhez való ragaszkodása a külsőségekben merül ki! 

Mintha arra fektetné a hangsúlyt, hogy külsőleg legyél rendben: kereszteld meg a gyermeked, járasd vallásórára, tegyél meg mindent, hogy konfirmáljon, vegyél rendszeresen úrvacsorát, legyél buzgó templomjáró, adakozz úgy, hogy mindenki tudjon róla. Erre hajtunk, csak ezt helyezzük a szemünk elé? Úgy gondolod, ha ezeket kimeríted, akkor minden rendben van?

Isten nem tanított ilyet sohasem!

Természetesen nem lehet ezeket a külső dolgokat elhanyagolni, mert valahol ezek is fontosak, de a lényeget mégis a belső tartalom adja. Mit ér egy gyönyörű keret, ha nincs benne a lényeg: a kép vagy a festmény?

Jézus éles kritikája: a ti istentiszteletetek egy olyan emberi parancsolat, amit betanultatok és kényszerűségből teszitek, amit tesztek. De az Isten nem fogadja ezt el tőletek! Nem erre van szüksége, nem a külső mázra vár!

Jézus rámutat arra, hogy egy hatalmas szakadék tátong a farizeusok külső és belső világa között. És ez a kettő nincs egyensúlyban, ezért van meghasonlás, és ez az egész már sokkal inkább betegség és mánia, mint egészséges lelki élet és kapcsolat az Istennel! Ma is sokan élik meg keresztyénségüket ilyen kényszerű külsőségek között, ami nem egészséges.

Jézus éles kritikát fogalmaz meg, melyben azt hangsúlyozza, hogy az Isten parancsolatát felcserélik emberi hagyományokra, így ferdítve el mindazt, amit Isten várna el minden embertől. Itt említi meg a korbánt, vagyis azt az áldozati ajándékot, ami egy helytelen zsidó gyakorlattá nőtte ki magát és nem volt semmiféle bibliai alapja, mert a Talmudból nőtte ki magát, és teljesen szembe helyezkedett a Tízparancsolat, tiszteld apádat és anyádat parancsolatával. Miről van itt szó, hogy érthető legyen Jézus tanítása?

A Talmud által előírt gyakorlat értelmében, ha egy vagyonos ember minden vagyonát az egyházra testálta, akkor ezzel a vagyonnal szabadon élhetett egész életében, ami halála után viszont teljes mértékben az egyházat illette. Ez mentesítette az illetőt az egyházi adó kifizetése alól, így éltében megspórolhatott egy jókora összeget. Ez a felajánlott összeg, azaz a korbán, érinthetetlen volt, csak az illető élhetett vele és nem adhatott belőle még a saját családjának sem, beleértve a szülőket vagy éppen gyermekeket is. A korbán ily módon tehát, szembe ment a Törvény tanításával, azaz Isten parancsával.

Jézus ezt látva kijelenti: ez merénylet azIge és aTörvény ellen! Jézus ma is leleplez bennünket és szívünk gonoszságát. Ezért van az, ami egykoron, hogy az Ő személye és tanítása sokunk számára kényelmetlen.

Mert szívünket sokszor vallásos köntösbe öltöztetjük, hogy ne kelljen engedelmeskedni Istennek. A vallás és a szabályok sokszor akadályt jelentenek az ember számára az igaz istentisztelet gyakorlásában.

De jegyezzük meg: a Biblia nem vallás, Jézus követése nem vallás, hanem egy személyes ragaszkodás és az Ő szavának komolyan vétele. Jézust nem lehet megfogni semmivel, nem lehet rábizonyítani olyan dolgot, ami alapján el lehet Őt ítélni, ellenben Jézus megfog bennünket és kitálalja a tisztátalanságunkat.

Álljon előttünk házi feladat gyanánt egy kérdés és ennek ismeretében tartsunk mindnyájan önvizsgálatot: milyen a mi hívő életünk? Miben merül ki: külsőségekben avagy belső tartalommal telített?   

 Pataki Levente

 

 

Page 1 of 16
TOP
Látogatók