DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
October 2017
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Sunday, 21 May 2017 10:15

A mi hivatkozási alapunk

Rate this item
(0 votes)

23Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. 24Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.

(Jn 16,23-24)

Valaki egyszer így fogalmazott: az imádság az a pillanat az ember életében, amikor Isten felé fordul, Ő pedig az ember felé. Amikor tehát imára nyitjuk meg ajkunkat elfordulunk a világ felől, és Vele vagyunk egy közösségben. Imádkozni azt jelenti tehát, hogy az Istenre tekintek és hagyom, hogy Ő énreám tekintsen. Ilyenkor értem meg és érzem át azt, hogy milyen örökséget ad át Jézus a tanítványainak a búcsúbeszéd alkalmával.

Különös érzések vehették hatalmukba azokat a tanítványokat, akik Jézus feltámadása után várták, hogy kiteljesedjék mindaz, amiről a Mester beszélt nekik. Tudták és minden bizonnyal érezték azt szívükben is, hogy ez az állapot nem fog örökké tartani. Lassan megértették, hogy a feltámadottal való együttlét értük, az ő hitük megerősítése végett adatott meg nekik. Nem ismerték annak a napnak a pontos idejét, amikor ennek az együttlétnek vége szakad, s minden bizonnyal igyekeztek magukba szívni a közösen eltöltött idő minden drága óráját.

Jézus már jóval a búcsúbeszéde előtt, a tanítványok kérésére imádkozni tanítja őket. Amikor készül a végső, nagy útra és elhívottjait is felkészíti az elkövetkező eseményekre, igyekszik olyan örökséget hátra hagyni, aminek segítségével nem érzik majd azt, hogy magukra maradtak volna. Ez az örökség pedig az imádság. Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne az életünk, ha nem ismernénk ezt a lehetőséget, amivel Isten színe elé oda lehet állni. Mennyivel szegényebb lenne az életünk, ha Jézus nem tanított volna bennünket imádkozni, és itt elsősorban nem az Úri imára gondolok, hanem arra a lehetőségre, amit Ő nyitott meg előttünk. A belső szoba intimitására.

Az emberek már Jézus eljövetele előtt is imádkoztak az Úrhoz, megtalálták a lehetőségét annak, hogy miként beszélgessenek, tartsanak fent kapcsolatot a Teremtővel, azonban egy valamiben nagyon különböztek ezek az amúgy szívből elmondott fohászok a Jézustól tanult imáktól. Jézus ezt így foglalja össze: „eddig nem kértetek semmit az én nevemben!”

Jézus úgymond új utat nyitott meg az ember számára az imádság révén. Megtanított bennünket arra, hogy az Ő személyén keresztül szemléljük saját élethelyzetünket. Amikor a keresztyén ember imára kulcsolja kezét és belekezd egy imádságba, immáron tudja, mert Jézustól megtanulta, hogy egyedül Őérte találhat meghallgatásra minden emberi fohász. Amikor imádságunkban megfogalmazódik az, amit itt a tanítványok szívére helyez Jézus, akkor abban kikerülhetetlenül benne van az Ő golgotai keresztje. Magyarán, valahányszor imádkozunk, és Jézusra hivatkozva kérünk valamit, ott állunk annak a keresztnek az árnyékában, amely egyedül képes arra, hogy minden bűnünket elfedezze az Úr színe előtt.

Amikor megfogalmazódik ajkunkon a bűvös sző – Jézus Krisztusért  kérünk Urunk – akkor átélhetjük azt, amiről a káté beszél: úgy állhatok oda az Úr színe elé, mintha soha semmi bűnt nem tettem volna, s mintha semmi bűnöm nem lenne. Amikor Krisztusért kérem az Atyát, hogy hallgassa meg imám az olyan, mintha a Fiú fohászkodna helyettem és érettem. Vajon felfogjuk mindezt? Értjük miről beszél itt Jézus, amikor arra bátorít, hogy hivatkozzunk Reá?

Bizonyára voltunk már sokan olyan helyzetben, amikor szükségünk volt némi ismeretségre ahhoz, hogy bejussunk egy olyan helyre, ahova különben csak nagy áldozatok árán, vagy egyáltalán nem jutottunk volna be. Ilyenkor, ha jó ismeretségre tettünk szert, azt a tanácsot kaptuk az összekötőtől, hogy hivatkozzunk reá. Emlékszem arra, hogy amikor elindultunk a nagy ismeretlenbe kislányunk kivizsgálása kapcsán, kellett egy név, akire hivatkozni lehetett, s akinek nevére kapuk nyíltak meg kórházakban, szakrendelőkben. Valami hasonlónak lehetünk itt is a tanúi, amikor Jézus azt tanácsolja nekünk, hogy az Ő nevében kérjünk, azaz amikor megkeressük az Urat, hivatkozzunk az Ő egyetlen Fiára. Nagyszerű és ugyanakkor felemelő érzés, ha az ember átérzi és tudatosítja önmagában mindazt, hogy ahhoz az Úrhoz esedezik, akinek egyszülött gyermekét jól ismeri.

Fontos tehát a jó kapcsolat kiépítése, fontos az ismeretség, a jó viszony. Ha ez megvan, akkor hatalmas kapuk nyílnak meg az ember előtt. Nem kérdés, hogy Jézus minden olyan kaput megnyitott, amiről mi azt gondoltuk, hogy örökre bezárult előttünk. Az ember a maga bűnével minden utat és lehetőséget elzárt, ami az Úr elé vezetett bennünket. A bűneset utáni időszak el egészen Jézus eljöveteléig arra figyelmeztet bennünket, hogy az ember csak próbálkozott ezeknek a kapuknak a kinyitásával, de minden erőfeszítése, minden áldozata gyengének bizonyult.

Csak egy olyan áldozatot ismerünk, ami kulcsként szolgált ezen bezárt ajtók megnyitására, ez pediglen Jézus keresztáldozata. Ha valaki nem hisz Jézus egyszeri és tökéletes keresztáldoztában, az előtt az ajtók zárva maradnak. Ha valaki nem ismeri Krisztust, ha valaki nem ismeri el azt az áldozatot, amit érte hozott a Golgotán, ha valakinek nincs ilyen hivatkozási alapja az Úr színe előtt, akkor ne csodálkozzon azon, hogy imáira nem érkezik semmilyen válasz.

Amikor Jézus így fogalmaz, hogy mindezidáig nem kértetek semmit az én nevemben, akkor ezzel nem azt akarja kifejezni, hogy tanítványai még soha nem imádkoztak és nem kértek semmit az Atyától, hanem arra teszi itt a hangsúlyt, hogy egyetlen imádság záradékában sem volt ott a Krisztusra hivatkozás.

A tanítványok Jézus által egy olyan előnyre tettek szert, ami egyet jelent azzal, amit a Fiú így foglal össze: „amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”  

Tudom, hogy vannak itt most közöttünk olyanok, akik számon kérik Jézustól ezt az ígéretet. Én úgy fohászkodtam, ahogy engem tanított, Reá hivatkoztam, és nem kaptam választ, nem talált meghallgatásra az imám. Meghallgatás nélkül maradtam. Sokan járnak ebben a cipőben. Én is elmondhatom ugyanezt. De ezzel együtt meg kellett tanulnom azt is, hogy sok esetben lehetséges, hogy nem kaptam meg mindent, amit kértem, ellenben megkaptam mindazt, amire szükségem volt. 

Amikor arra a kérdésre keresem az Úrnál a választ, hogy mi lehet az oka annak, hogy nem hallgatta meg azt a kérésem, amit Jézusra hivatkozva kértem, akkor ismételten tekintsek az én Megváltómra. Nem sokkal a búcsúbeszéd után, a Gecsemáné kertben Jézus azt kéri az Atyától, hogy ha lehetséges, ne kelljen kiinnia a keserű poharat, ellenben azt is hozzá teszi, hogy legyen meg az Ő akarata ebben a kérdésben. Az Atya döntött és a Fiú elfogadta azt. Belegondoltál már abba, hogy ha ott az Atya helyben hagyja az Egyszülött kérését, akkor nem lenne az a kereszt, ami a te bűneidet elfedezze Előtte?

Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen!” Jézus arra ösztönöz ma bennünket, hogy merjünk kérni és ebben a kérésben, merjünk reá hivatkozni, hogy a mi örömünk teljes legyen. Fogadjuk el azt is ebben a döntő kérdésben, hogy Isten jobban tudja, mitől lesz az ember öröme teljes. Ő nem csupán e világban gondolkodik, mint mi. Az imádság

vasárnapján kérjünk és fohászkodjunk úgy, ahogy arra Jézus tanított mindnyájunkat.  

Pataki Levente

Read 1104 times
TOP
Látogatók