DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
October 2017
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
Tuesday, 19 September 2017 16:30

Az 500 éves reformáció alkalmából szerveztek gyülekezeti napot Kalotaszentkirályon

Rate this item
(0 votes)

(Re)formáció 500: amikor az ünneplésnek közösségformáló ereje van

Gyülekezeti nappal köszöntöttük a jubileumi évet Kalotaszentkirály-Zentelkén, ahol a gondosan összeállított programból a faluközösség minden tagja találhatott kedvére valót. Mialatt a szülők és nagyszülők áhítaton és előadáson elmélkedhettek arról, hogy mit jelent ma reformátusnak lenni, a legapróbbak megtapasztalhatták a láthatatlan színház különleges élményét. Ami pedig az ebéd után következett, mindenki számára meglepetést okozott, hiszen ez alkalommal a felnőtteknek is bőven kijutott a felhőtlen kacajból és szórakozásból.

A meghívót kissé félreértelmezve néhányan késve érkeztek meg fél tíz után pár perccel, és a sietségtől (vagy a szégyentől) kipirult arccal huppantak le a hozzájuk legközelebb lévő helyre, amikor néhány szem rosszallóan rótta meg őket a pontatlanságért. Pedig az égvilágon semmiről sem késtek le, hiszen a lelkész is abban a pillanatban lépett be az ajtón, arcáról mintha a csalódottság jeleit olvashattuk volna le (vagy csak a készülődés fáradalmai sötétítették el tekintetét). Amikor viszont lepillantottam a karzatról, kissé engem is elfogott a szomorúság eltöprengve, hogy százhatvan ember tényleg csupán ennyit jelentene, ám gyorsan elkergettem búskomor gondolataimat, azzal nyugtatgatva magamat, hogy mindig0 abból kell dolgoznunk, amink van.

Az alkalom látszólag hagyományosan indult, ahogyan ezt eddig mindenki megszokhatta: templom, lelkész, áhítat, zsoltári énekek, előadás, ünnepi öltözet. Talán nem is vártak többet a gyülekezeti tagok ettől a naptól sem; egyik kedves ismerősöm szavaival élve biztosan azt gondolták, hogy egész nap a templom padjaiban fognak ülni mozdulatlanul és szótlanul. El is kezdődött az áhítat, és már az első pár pillanatban valami hiba csúszott a gépezetbe, hiszen a szokásokat kissé mellőzve Lukács Endre tiszteletes nem a szószéken, hanem az Úr asztalánál köszöntötte az egybegyűlteket. Sőt, gyorsan közölte is a hívekkel, hogy ez alkalommal nem kell felállni meg leülni, hiszen ez a nap nem erről fog szólni. A konzervatívabbaknál talán már ez kiverte a biztosítékot, ám legfeljebb elmormogtak magukban egy miatyánkot, és a teljes nyugodtság látszatát keltve áhítattal telve hallgatták tovább a bölcs elmélkedéseket. A rövid, de annál frappánsabb áhítaton olyan gondolatok hangzottak el, hogy a reformáció akkor kezdődik el, amikor Isten szól, majd rávilágított, hogy sok fájdalom, teher emészt minket mind egyénenként, mind közösségként, ezért belülről kell elkezdődnie a folyamatos megújulásunknak. A megtérés kérdése is felvetődött, amelyre válaszként azt kaptuk, hogy előbb meg kell hallanunk Istent, majd el kell döntenünk, hogy neki fogunk engedelmeskedni. Végszóként pedig rádöbbenhettünk, hogy az Úr napját nem a hét utolsó, netalán első napja jelenti, hanem a MAI, amikor Isten megújulásra hív minket.

Az elgondolkodtató szavak mámorából az egybegyűlteket dr. Bibza Gábor rántotta vissza a valóságba, aki teljes őszinteséggel kezdte méltatni, hogy mit jelenthet ma reformátusnak lenni. Nem rejtette véka alá tanácstalanságát, beismerve, hogy számára is nehéz volt megtalálni a választ, így vissza kellett mennie a gyökerekhez, fellapozva egyházunk törvénykönyvét, ahol olyan válaszokba ütközött, amelyek nem világítottak rá a teljes igazságra. Ezután minden bátorságát összeszedve eszméletlen dolgot merészelt állítani, miszerint egy szinten ma már semmit sem jelent reformátusnak lenni. Sok arcon a meghökkenés jelei mutatkoztak, s talán vallásuk meggyalázásának érezték a kimondott szavakat, ám mielőtt teljes káosz uralkodott volna el a fejekben, a törökvágási gyülekezet lelkésze folytatta izgalmasnak ígérkező előadását. Szerinte legtöbbször az a probléma velünk, hogy habár a hívők közösségébe néha, vagy esetenként gyakran eljutunk, Istenhez már annál kevésbé, pedig Ő az ötszáz év folyamán újra és újra megszólított bennünket. Nem elég tehát, ha reformátusságunk szellemi örökségünk része, hanem minden nap meg kell vívnunk csatánkat a világgal és önmagunkkal. Sőt, tisztában kell lennünk azzal, hogy a hitet nem lehet megvásárolni, akár egy szolgáltatást a fogyasztói társadalmunkban, hiszen a mi Urunk nélkül még a legnagyobb cselekedetünk is hiába való. Éppen ezért a titok nyitja az önvizsgálatban rejlik, amely nélkül az ünneplésünk és a református mivoltunk üres marad. Az előadás végére pedig mindannyiunk számára világossá vált: ha be tudjuk ismerni, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk, bátran vallhatjuk magunkat reformátusnak. Ezután ismét váratlan fordulat következett, hiszen kérdéseket lehetett feltenni az előadónak. A templomban! Bizony ám. Kissé tartottam is tőle, hiszen az ajánlatot visszafojtott lélegzet és néma csend követte, amit néhány másodperc és némi biztatás után végül sikerült megtörnie egy bátor vállalkozónak. A legnagyobb meglepődésemre néhányan diskurzusba kezdtek a lelkipásztorral, ami kezdte feloldani a gátlásokat, mígnem az eszmecsere oly annyira elhúzódott, hogy kezdtünk kifutni az időből.

A záró gondolatok hallatán mosoly varázsolódott a meglágyult tekintetekre, majd mindenki türelmetlenül várta a program további alakulását, amely egy kellemes légkörben eltöltött falatozással, beszélgetéssel folytatódott. Ezután pedig négy kiscsoportra oszlott a gyülekezet, elvonulva egy-egy terembe, ahol mindenki megoszthatta az előadással kapcsolatos gondolatait, véleményét. Mi, fiatalok is elvonultunk a társalgóba, ahol rövid időn belül oldott hangulatú beszélgetés résztvevőjeként eszméltünk fel, olyan problémákra rávilágítva, amelyek a mi kicsiny közösségünket is érintik. Pro és kontra érveket felhozva javaslatok születtek, amelyeket serényen összeírtunk, hogy az alkalom után lelkészünk elé tárhassuk. „Már ezért is megérte eljönni” – gondoltam magamban, majd a csoportkép után ismét csatlakoztunk a gyülekezet többi tagjához, ahol minden csapatvezető összesítette az beszélgetésen elhangzottakat, majd közösen levonultunk elfogyasztani a fejedelmi ebédet. A teremben már sokkal többnek tűnt az a százhatvan ember, így mosolyogva állapítottam meg, hogy minden nézőpont kérdése.

Amikor visszaértünk a parókia udvarára, már minden gyülekezeti tag szemében ott csillogott a kíváncsiság, hogy vajon mi is lapulhat a csapatépítő feladatok címszó mögött, amit a meghívóban olvastak. Gyorsan csoportokra osztottuk őket színek szerint, ami kissé lassan ment, hiszen ebédről sokkal többen visszajöttek, mint amire számítottunk. Mosolyogva nyújtottam oda nekik a cetlis zacskót, ám legbelül kicsit tartottam a reakcióktól, mert tudtam, hogy a felnőttek mennyire nehezen tudják elengedni magukat. Végül meglett a hét lelkes csapat, ahol a fiatalokon kívül – ugyanis nekik más helyen folytatódott a program – az összes korosztály büszkén képviseltette magát, és nekivágott a rejtélyes feladatok teljesítésének. Jómagam is egyik állomáson vártam izgalmas feladatommal a mit sem sejtő csapatokat, akik stafétaszerűen váltogatták egymást. Meg is érkeztek a narancssárgák, akik serényen átadták zálogjukat, majd elkezdődött a játék. Igen, játszottunk, és nem is akárhogyan, hiszen a felnőttek sokkal jobban élvezték, mint amire valaha is számítottam volna. Le voltam nyűgözve, hogy ők, akikről azt gondoltam, hogy minden életkedvről lemondtak, úgy nevettek, akár a gyerekek. Sőt, levetkőzték a gátlásaikat, a merev magatartásukat, és mertek ügyetlenségükön, esetlenségükön kacagni. Mert nekik az akkora élmény volt. Mert nekik sosem volt ilyenben részük. Mert ők is szeretnek játszani... 

 

Egymást váltották a csapatok, és mindegyiküknél ugyanaz a megdöbbenés rombolta le felépített sztereotípiáimat, miszerint a felnőttek nem tudnak együttműködni, felhőtlenül szórakozni. Sőt, minden aggodalmam elszállt, amikor rádöbbentem, hogy ezek az emberek merik megfogni egymás kezét, és egy csapatként teljesítik a feladatot. És az a sikerélmény és hála, ami az arcukról sugárzott, szavakkal leírhatatlan. Miután pedig az összes csapat hősiesen helyt állt, ugyanezekkel az élményekkel fogadtak a másik hat állomás felelősei is, a gyülekezeti tagok pedig izgatottan summázták, hogy mennyi labdát tudtak összegyűjteni, vagy, hogy hány kérdésre tudták a választ a bibliai kvíznél, esetleg milyen tárgyakat sikerült magukkal vinni a lakatlan szigetre, és nevettek, hogy bekötött szemmel milyen suta házat rajzoltak. 

Mire mindenkinek sikerült megosztania élményét társaival, visszavonultunk a templomba, hogy áhítattal zárjuk ezt az élmény dús napot. Érezhetően más volt a légkör, mint reggel, amikor mereven, semmit sem várva ültünk be a kemény padokba, amelyek ez alkalommal valahogy sokkal puhábbnak és barátságosabbnak tűntek. Sőt, a templom komor falai is mintha nevettek volna ránk. Bennünk is megváltozott valami, mert nem húzódtunk hátra, hanem a legelső padokban foglaltunk helyet, s nem féltünk közel engedni magunkhoz a mellettünk lévőt. Hiszen ahogyan az áhítatban is elhangzódott Lukács Margit tiszteletes asszonytól, egy közösség vagyunk, ezért néha ilyen élményekre is szükségünk van, hogy összekovácsolódva tudjunk egy testként működni, mert felelősséggel tartozunk egymás iránt.

A gyülekezeti nap megkoronázásaként a vasárnapi istentisztelet Marosán Csaba színművész zárta Luther asztalánál című előadásával, amelyben olyan kulisszatitkokat tárt fel reformátor ősünk életéről, amelyeket sem tankönyvekben, sem pedig keresztény kiadványokban nem lelhetünk fel. 

Mindannyiunk számára jó leckeként szolgált ez a nap, hiszen megtanultuk, hogy nem a merevségünk és búskomorságunk tesz minket hívő reformátusoknak, hanem az őszintén kimondott érzéseink, szabadon megfogalmazott véleményeink, a társainkkal való együttműködés, valamint a hajlandóság, hogy ne a saját akaratunkat érvényesítsük, hanem képesek legyünk a kompromisszumra közösségünk fejlődése és egyházunk épülése érdekében.

Kismihály Boglárka

 

 

 

 

 
Read 1455 times Last modified on Wednesday, 20 September 2017 14:25
TOP
Látogatók