DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
September 2018
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
Sunday, 29 October 2017 08:25

Biztos alapokon

Written by 
Rate this item
(0 votes)

11Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus.

(1Kor 3,11)

 

Lectio: 1Kor 3,1-13

Az idei esztendő különleges év a protestáns egyházak életében. Egyházaink vezetői azon voltak, hogy felhívják az egész világ figyelmét az ötszáz évvel ezelőtt történt eseményekre, amelyek nem csupán Krisztus egyházának arculatát változtatták meg, hanem maradandóan rányomták bélyegüket a politikára, irodalomra, zenére és még sorolhatnánk mi mindenre.

Biztosan voltak olyanok, akik szívmelengetőnek tartották ezeket a nagy közösségi alkalmakat, amikor egyszerűen jó volt reformátusnak lenni és ehhez a közösséghez tartozni. Talán még soha nem volt ennyire a fókuszunkban a reformáció, mint az idén. A kérdés számomra mégis úgy tevődik fel, hogy vajon hozott-e lelki megújulást a sok megemlékezés? Örült a szívünk, amikor számunkra, protestánsok számára fontos középületek, - iskolák, egyetemek és templomok újultak meg vagy éppen épültek fel - de vajon a megújított infrastruktúra meghozza a lelki megújulást is? Hogyan visszük tovább reformátoraink örökségét?

Elérkeztünk – ha nem is a napján – Isten kegyelme által reformáció ünnepéhez. S megint csak azt vetem föl, amire a tavaly is kitértem, hogy a Jézus Krisztus életével kapcsolatos ünnepeink után, a reformáció kellene, hogy legyen a legnagyobb ünnepünk, nekünk reformátusoknak, protestánsoknak, hiszen mégis csak egyházunk születésnapja vagy újjászületésének a napja? A bűnbánati alkalmak látogatottsága, vagy éppen a mai nap nem éppen erről tesz bizonyságot.

Igehirdetésünk központja az 1Korinthusi levél egyik jól ismert verse: „más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül”.

Ha ennek az igének a fényénél vizsgáljuk most meg az egykori eseményeket, akkor az az érzésünk támad, mintha ezen bibliai vers mentén vitatkozott volna a középkori Római Egyház feje és a reformátorokkal. Az akkori pápai vezetés úgy próbálta beállítani a reformációs törekvéseket, hogy Luther és társai új hitet akarnak létrehozni. Az apostol szavai szerint új alapra készülnek új házat, egyházat felépíteni.

Pedig a szándék nem ez volt, hanem az, hogy „restaurálják” az alapjáig megrepedt és életveszélybe került egy-házat, amely nem töltötte be azt a funkcionalitását, ami Jézustól rendlelt kötelezettsége volt. A reformátorok is éppen azt nehezményezték a pápa felé, hogy éppen ő az, Aki elfelejtette milyen alapon nyugszik az egyház és, hogy annak egyedüli feje Jézus Krisztus.

A reformáció egyik jelszava – semper reformanda, azaz állandó megújulás – éppen arra világított rá, hogy az egyháznak egyrészt szem előtt kell tartania a világ állandó fejlődését, folyamatos változását, és ahhoz úgy kell igazítania a maga megújulását, hogy közben Isten igéje nem szenvedhet semmiféle csorbát, illetve másrészt nem kereshet, nem vethet az egyháznak új alapot.

Jó lenne Istentől olyan bölcsességet kapni, hogy az Egyháznak ezt az állandó megújulását, félreértések és félrehallások nélkül sikerüljön megvalósítani. Személyes véleményem és meggyőződésem, hogy ezt a jelszót ma is sokan félreértjük. De forduljunk most a felolvasott ige felé.

Pál korinthusi levele sok mindent elárul erről a közösségről. Nem volt egy egyszerű hely a misszióra nézve. Az apostol mégis vállalta, hogy elviszi ide is az evangéliumot, Istennek erejét, minden hívő üdvösségére. Pedig ahogy mondtam, Korinthus városa lakóinak szabados életstílusáról volt híres. Volt itt minden, ami egy mai világvárosban. Róma után, a maga hétszázezres lakosával a Birodalom második városa volt. Mindent a pénz uralt. Amit egyszer pénzen meg lehetett vásárolni, az került a figyelem középpontjába. A szórakozást kedvelő korinthusiak eszményképe Vénusz, a szerelem istennője volt. A tiszteletére emelt templomban több mint ezer prostituáltat alkalmaztak. Egy ilyen miliőben kellett az apostolnak és szolgatársainak plántálni és öntözni. Szerintem, ma sem rosszabb a helyzet!

Erőtlenség, félelem és nagy rettegés” között érkezett az apostol Korinthusba, ahol közel másfél évet szolgált. Isten azonban megáldotta munkáját, mert az egyik legnagyobb keresztyén közösség nőtte itt ki magát. Azonban távozása után röviddel számos lelki betegség ütötte fel fejét a gyülekezetben, s mivel a korinthusiak furcsán kiforgatták az erkölcsi tanításokat, Pál megírja egyik leghosszabb levelét, a gyülekezetnek címezve.

Amivel itt elsőben találkozunk az a közösségen belüli megosztottság. Pártokra szakadt a gyülekezet. Pál azon szomorkodik, – olvassuk a 3. fejezetben – hogy mennyire nem lelki közösség még a korinthusi. Komoly gondok voltak ezen a téren, s így a hangnem, amit megütött – ahogy ő fogalmaz – olyan, amit a közösség ért és meg tud emészteni. Amikor egy újszülöttet elkezd az édesanya táplálni, akkor tudja, hogy nem adhat neki először csak anyatejet, majd közel egy évesen más pépeset is, könnyen emészthető táplálékot, s ahogy cseperedik a kisember, jöhet az ún. keményebb eledel is.

Nagyon elgondolkodtam ezen. Figyeljük csak meg, hogy vajon nem ez a gond sok helyen még ma is? Kemény eledellel próbálunk táplálni felnőttembereket ott, ahol hitben még nagyon sok a kiskorú, gyermekcipőben járó egyén. Egészen más dolgok foglalkoztatnak, egészen más kérdésekre keresünk választ, mint amivel sok esetben a templomban találkozunk. Így is fogalmazhatnék: testiek vagyunk, s kevés közöttünk a lelki beállítottságú ember. A testiek pedig nem tudják megemészteni a lelki táplálékot. Az ilyenek úgy érzik, elbeszélnek a fejük felett. Nem csoda tehát, ha el sem jönnek, vagy ha el is jönnek néhanapján, utána nem vágynak vissza.

Mert amikor irigykedés, versengés van közöttetek, vajon nem testiek vagytok-e?” Vajon még mindig itt tartunk?

Korinthusban Pál után megfordult Apollós, mint gyülekezetvezető, s a közösségben máris kialakult egyfajta versengés. Az egyik Pált szerette jobban, a másik Apollósban látott több fantáziát. Voltak, akik úgy érezték, Pál tudott inkább a nyelvükön beszélni, míg mások Apollósban és szolgálatában látták a dolgok eszenciáját. Ahelyett, hogy hálásak lettek volna Istennek mindkettőjükért, két részre szakadtak és kialakult két párt. Ma sem ritka az ilyen, és sajnos ma is vannak gyülekezeti szakadások.

Arra is érdemes odafigyelni, hogy miként kezeli ezt a helyzetet Pál. Ő úgy fogalmaz, hogy mindig vannak olyanok, akiknek a plántálás jut, míg másoknak az öntözés, de egyik esetben sem szabad elfelejteni azt, hogy ki biztosítja a növekedést! Kinek köszönhet többet Korinthus? A gyülekezetalapító Pálnak vagy a nyomdokába lépő Apollósnak?

Pál itt arra mutat rá, hogy már a kérdés rosszul van megfogalmazva. Mert ugyan kicsoda Pál vagy Apollós? Ugyanis a növekedést Isten adja minden esetben. Engem ezért zavar, ha valaki a kálvinista vagy a lutheránus elnevezést használja, mert vélemény szerint ez is egy ilyen eltévelyedés, amikor nem veszem észre a lelki növekedést biztosító Istent!  Mert kicsoda Luther vagy kicsoda Kálvin? Szolgák, akik által hívőkké lettünk! Meggyőződésem, hogy ha ma élnének, ugyanezt vallanák az apostollal.   

Isten munkatársai – ahogy Pál fogalmaz – ma is folytatják az építkezést, a gyülekezetépítést, a lelki ház formálását. Viszont soha nem szabad azt szem elől téveszteni, hogy az alapot nem mi raktuk le, hanem azt az Isten helyezte el Jézus Krisztusban. Egyesek ma is megvetik ezt az alapot. Márpedig Krisztus Egyházának maga Krisztus az alapja.

Amikor az ember figyeli a nyugati egyháztesteket, néha elborzad azon, hogy mi mindent építenek ma a krisztusi alapra. „De vigyázzon mindenki, hogyan épít rá”! – figyelmeztet Pál.

Az azonos neműek házasságának megáldása, vagy újfent éppen a keresztnek, mint másokat zavaró szimbólumnak az eltávolítása, vajon minek minősül? Aranynak, ezüstnek vagy pozdorjának?

Persze mindig könnyebb nekünk a szomszéd udvarán sepregetnünk. Nem kellene vajon először a saját házunk táját rendeznünk és csak utána átkiabálnunk a kerítésen?

Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy miért ürülnek ki templomaink? Kivel vagy mivel vannak komoly gondok? A lelkipásztor a hibás, vagy a gyülekezet? Netalán Isten? Siratjuk a jelent meg a jövendőt, miközben nem vállaljuk a felelősséget azért, amit mi építettünk, s most, hogy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni a sok arany, ezüst, fa, széna és pozdorja, keressük a bűnbakokat? Szálljunk magunkba és amíg nem késő, forduljunk vissza Ő hozzá, Aki az alap és életünk megtartója.

Pataki Levente

Read 1749 times
TOP
Látogatók