DESIGNED BY JOOMLATD

Keresés

Eseménynaptár

info :
Published menu link to the component iCagenda not found!
June 2018
Mon Tue Wed Thu Fri Sat Sun
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
Egyházmegyei hirek

Egyházmegyei hirek (19)

Tuesday, 02 January 2018 07:02

A bolondok grófja Körösfőn

Written by

Thursday, 30 November 2017 10:16

Hangtalanul énekelni

Written by

Egy rendkívüli koncert margójára

Eddig úgy tudtam, hogy csak jó énekhanggal és megfelelő zenei hallással rendelkező személyek tudnak szépen énekelni. Eddig úgy tudtam, hogy csak akkor ér valamit egy koncert, ha jó a kihangosítás, és jól lehet hallani a dallamot és a szöveget. Néhány siketnéma gyermek viszont teljesen megváltoztatta, sőt, más szintre emelte az éneklésről való felfogásomat.

Csodaként éltem át fellépésüket a Kolozsvári Magyar Operában, amikor a Reformáció 500. évfordulója alkalmával tartott ünnepségen láttam és hallottam, igen, hallottam őket. A Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolájának jelelő kórusát azóta meghívtuk Gyaluba, hogy gyülekezetünk tagjai is részesüljenek ebben a páratlan élményben. 2017 november 26-án, diakónia vasárnapján rendkívüli koncertet tartottak templomunkban népes közönség előtt. A szeretetszolgálat fontosságát hangsúlyozó nyugalomnapon megmozgatta lelkünket tizennégy gyermek összehangolt jelbeszéde, ahogyan „karmesterükre” figyelve, kifogástalanul „énekelték el” repertoárjuk darabjait. Hátuk mögött két énekes adta elő a dalokat, de már a koncert első perceiben azon kaptam rajta magam, hogy nem is őket hallgatom, hanem a jelelő gyermekeket, akik teljesen elbűvölték a gyülekezet tagjait. Könnyes szemmel kísértük figyelemmel a kézmozdulatokat, melyek mintha énekhangok lettek volna. Nem jól fogalmaztam: nem mintha, hanem valóságos hangok voltak, lelkük minden rezdülését belefoglalták mozdulataikba, hiszen lelki világukat vetítik bele minden egyes lendületbe. Leírhatatlan érzés volt. Felemelő volt. Szép volt. Emberi volt, s mégis valami magasabb. Hangtalanul énekeltek beszélni nem tudó gyermekek, s mi hallottunk minden hangot, lelkük hangját, és értettük minden szavukat. Tudom, hogy nemcsak én éltem ezt át, hanem valamennyien, akik ott voltunk. Éreztük mind, hogy csodát élünk át. Értettük egymást szavak nélkül. „Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!”(Zsolt.139,4) – hangzott el a zsoltáros élménybeszámolója a koncertet bevezető istentiszteleten. Ezt éltük át mi is horizontális síkon. Erről szól a szeretet: megérezni és megérteni szavak nélkül is, mi zajlik le a másik emberben, s ennek megfelelő magatartást tanúsítani. Közelebb kerülni a testvérhez, áldás lenni számára.

            Az ünnepséget követő szeretetvendégségen a finom pizza és ehető szívecskékkel díszített sütemények elfogyasztása közben azt is megtanultuk, hogyan fejezzük ki jelbeszéddel, amikor valami nagyon jól esik nekünk. Végül átadtuk a gyerekeket elkísérő igazgatónőnek a perselyben összegyűlt adományokat az iskola részére, hiszen ezért hívtuk őket éppen diakónia vasárnapjára, de mégis furcsa érzés töltött el minket, gyaluiakat: rádöbbentünk, hogy tulajdonképpen nem mi adtunk nekik. Ők adtak nekünk. Megtanítottak minket beszélni, a szeretet nyelvén.

 

                                                                                                                 Nyeste László-Csaba

                                                                                                                      lelkipásztor      

Wednesday, 18 October 2017 19:07

Teljesen megújult a 131 éves gyalui parókia

Written by

A 19. század végén, pontosabban 1886-ban impozáns épület emelkedett ki a többi közül Gyalu központjában: a református parókia. Építése Deési Nagy Gyula lelkipásztor, későbbi esperes nevéhez fűződik, aki fiatalon került az akkor rangadó egyházközségnek számító gyülekezet élére, és befejezte a 49 éve húzódó templomépítési munkálatokat, majd Kolonits-féle orgonát szereltetett fel a magas karzatra. A ma is meglévő gyönyörű, kehely alakú szószék az ő rajzai alapján készült. Mindezek után volt lelki ereje megszervezni rövid időn belül a parókia építését is.

           

A 131 éve álló építményt kikezdte az idő vasfoga, egyesek azon a véleményen voltak, hogy nem érdemes felújítani, inkább építsünk helyette újat, mások meg lehetetlen vállalkozásnak tartották tatarozását. Mi tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy ez a régi parókia egyik drága kincse ennek az egyházközségnek, ugyanakkor Gyaluban is egyik legszebb épületnek számít, ezért úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, és jellegzetességeit megőrizve, a 21. század követelményeinek megfelelően renováljuk. 2013 és 2017 között teljesen megújult a parókia, melyben nemcsak a lelkészi lakás foglal helyet, hanem a tanácsterem, az iroda és egy vendégszoba is. Folyamatosan szépítettük az udvart, és a kiöregedett gyümölcsfák helyére csemetéket ültettünk a jövő számára. Tudomásunk szerint a parókia 131 éves történetében ilyen méretű felújítás eddig nem volt.

            Hálásak vagyunk Istennek, hogy ezzel az embert- és hitet próbáló feladattal minket bízott meg, megáldotta igyekezetünket, a lehetetlent lehetővé tette. A 200.000 lejt meghaladó munkálat szép összefogásnak az eredménye. A kiadások oroszlánrészét saját alapból fedeztük, a gyülekezet tagjai is hozzájárultak adományaikkal, és támogatott bennünket a Gyalui Polgármesteri Hivatal, a Kolozs Megyei Tanács, valamint gróf Barcsay Tamás, a gyalui vár volt tulajdonosa.

            2017. október 15-én hálaadó istentiszteleten köszöntük meg Istennek hozzánk való jóvoltát. A szolgálatot Vincze Minya István, kalotaszegi esperes végezte, az ünnepi hangulatról a vallásórás gyermekek és a konfirmandusok gondoskodtak, akik éneklésükkel bizonyságát adták annak, hogy nemcsak a falak épülnek folyamatosan Gyaluban, hanem a kicsik és nagyok lelkével is rendszeresen foglalkozunk, hiszen épületeinket élettel kell megtölteni. Ünnepi köszöntőt mondott a község polgármestere, valamint Okos Károly alpolgármester. Mindketten a gyalui magyar református közösség példaértékű élniakarását méltatták, ugyanis 2013 és 2017 között nem csupán a parókia újult meg, hanem az 1882-ben épült Kolonits-féle orgona is teljesen rendbetétetett, a templom új és korszerű éjszakai megvilágításban tündököl, a volt iskola is új köntösben biztosít helyet 3 üzlethelyiségnek, a temetőtakarítást pedig évek óta példás módon oldotta meg a református egyház. Az ünnepély végén a helyi lelkipásztor oklevelet adott át minden egyes presbiternek, és megköszönte, hogy támogatták ebben a szerteágazó munkálatban.

            A himnusz eléneklése után a gyülekezet átvonult a parókiára, ahol emléktábla-avatásra került sor a Reformáció 500. évfordulója alkalmával. Áldás után Török Zsuzsánna fiatal presbiter szívet-lelket gyönyörködtető hangon énekelt, majd együtt zengtük a 90. zsoltár szavait. Végül szeretetvendégségre került sor a szépen rendbetett udvaron, közben a jelenlevők kívül-belül megtekinthették a régi-új parókiát. Mindenért Istené legyen a dicsőség!           

Nyeste László-Csaba 

lelkipásztor

 

 

 

Nyolcadik alkalommal szervezték meg idén nyáron a Madárleány-napot Magyargyerőmonostoron, ebben a havasaljai kis kalotaszegi faluban, ahol a honfoglaló magyarok a legkorábban telepedtek le, innen irányítva Kalotaszeg gazdasági és katonai életét. Mára azonban az 1481 lakos közül csak 157-en vallják magukat magyar nemzetiségűnek.

Az ünnepség keretében előadást tartott Bitay Enikő, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) docense, az Erdélyi Múzeumegyesület (EME) főtitkára. Miután röviden ismertette az egyesület múltját és jelenét, bemutatta a falu szülöttéről a közelmúltban megjelent, Debreczeni Márton, az „egyetlen” erdélyi bányász műszaki öröksége című kötetét.
„Az 1802 és 1851 között élt Debreczeni Márton a reformkori Erdély ipartörténetének kimagasló személyisége: mérnök, feltaláló, iparszervező, szakíró és szótárszerkesztő volt, aki szerteágazó tevékenységével az erdélyi bányászat korszerűsítése és a fémkohászat fejlesztése terén egyaránt maradandót alkotott” – mondta a szerző.
Ezt követően Sabin Gherman kolozsvári újságíró, „transzilvánista” politikus nagy érdeklődést kiváltó vitaműsort tartott. Ő az a politikus, aki nagy elszántsággal küzd a román nacionalizmus, sovinizmus ellen, és mint vallja: hisz egy független Erdély megvalósulásában! (Pár évvel ezelőtt megjelent Elegem van Romániából című írása miatt a nacionalisták támadási célpontjává vált.) Elmondta, hogy egy olyan Erdélyben hisz, amely független mind Románia, mind Magyarország befolyásától, ahol a románok, magyarok, szászok egyenlő jogú állampolgárként élhetnek, és hisz egy olyan Európai Egyesült Államokban is, amelynek keretében minden nemzet megtarthatja a nemzeti szuverenitását, az értékeit, kihasználva ezek minden előnyét.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, Marosán Csaba Luther Márton bölcseletei és tanácsai című előadását a közönség többször is megtapsolta, hiszen a színész Luthert nem a hivatalos beszédei alapján mutatta be, hanem a közvetlen baráti beszélgetéseiről fennmaradt feljegyzések alapján. Megismerhettük a nagy reformátor véleményét a gyereknevelésről, a házastársi kapcsolatokról, a politikusokról, a mennyországról és a pokolról, és számos más érdekes, derűs történetet hallhattunk.
Az ünnepséget követő szeretetvendégség közben megkértem Hover Zsolt helyi református lelkipásztort, hogy meséljen a „Madárleány” történetéről, hogyan került a templom falába a kőből faragott szobra, van-e valami valós alapja a legendájának. A tiszteletes úr szívesen tájékoztatott az általa kutatott és összeállított történetről.

 

„A honfoglaló magyarok egy kis falut építettek, amelyet úgy hívtak, hogy Monostor. A nagyura a Kalatha nemzetségből származó Gerő földesúr volt, akit három fia után negyedikként egy gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg az Úr. Ahogy cseperedett a Borka nevű leány, egyre szebb és szebb lett. Minden falubeli nagyon szerette, hiszen sok időt töltött közöttük, figyelve a munkájukat, az életüket, de az uraság ezt nem nézte jó szemmel, mivel nagyon féltette. Egyszer aztán megtudta, hogy a lánya azért jár mindennap a falu határában lévő csorgóra, mert beleszeretett egy egyszerű parasztlegénybe. Éktelen haragra gerjedt, elfogatta a fiút, és a közelben lévő kivégzőhelyen felakasztatta. A helyet ma is Akasztó-hegynek nevezik.
Borka ájultan esett össze a hír hallatán, de ezután is makacsul eljárt ahhoz a csorgóhoz, hátha valami isteni csoda révén még egyszer megláthatja a szerelmét. A falusiak ma is a Borka csorgójának nevezik ezt a csorgót. A várva várt szerelme nem jött ugyan, de csakhamar kiderült, hogy Borka gyereket vár a fiútól. Az apja majdnem eszét vesztette, dühében bezáratta a lányát az éppen épülő kolostorba. A szegény lány már nem ezen a világon élt, nem törődött semmivel, senkivel, nem szólt senkihez egy szót sem. Nemsokára eljött a szülés ideje, és Borka két kígyónak adott életet. Az emberek elszörnyedtek, azt hitték, az ördöggel cimborál, eladta a lelkét a gonosznak. Az apa szörnyű parancsot adott az építőmestereknek: a még befejezetlen templomtoronyba falazzák be a lányát a fattyaival együtt. Borka szó nélkül nézte, amint a mesteremberek fokról fokra elzárták el az áldott napfényt a szemei elől. Anyai szeretettel ölelte keblére a kígyókat, és szomorú tekintettel nézett az ég felé.
Az éj leszállt a csonka toronyra, s a mesteremberek aznapra befejezték a munkát. Amikor azonban hajnaltájt a nap első sugarai beragyogták a templomot, különös dolog történt. A torony fala megbomlott azon a helyen, ahova a lányt befalazták, Borka madárrá változva a karmai közzé ragadta kígyófiókáit, s az ég felé repült. Soha senki nem látta őt többé, ám az építőmesterek, miután befejezték a tornyot, kőből kifaragták a Madárleányt, amint szeretettel magához öleli és táplálja a kígyókat.
Gerő úr nem kerülhette el a szörnyű büntetést: a kastélya összeomlott, maga alá temetve őt a kastélynépével együtt. Csak a nép emlékezetében maradt meg a kastély, melynek helyét ma is Várhegynek nevezik.”

Péntek László

http://www.bp18.hu

 
Friday, 29 September 2017 14:08

Kiállítás a családokért

Written by

 
Thursday, 28 September 2017 10:17

Magyar Örökség díj Kalotaszegnek

Written by

A Magyar Örökség és Európa egyesület Magyar Örökség díjjal jutalmazta a ralotaszegi református templomépítészetet.

A laudációt Maksay Ádám építészmérnök, műemlékvédelmi szakmérnök, műemlék felújítás-tervező és szaktanácsadó mondta el. A díjat a kalotaszegi református egyházmegye esperese Vincze Minya István vette át. Az ünnepségen kalotaszegi népdalokkal köszönték meg az egyházmegye képviselői a díjt.

 

 

 

Szeptember 16-án az Észak-Erdélyi régió 4 egyházmegyéje tartott nőszövetségi találkozót Körösfőn. Több mint 550 nő érkezett a dési, tordai, kolozsvári és kalotaszegi egyházmegyéből. A körösfői templom rég nem látott tömeget fogadott be.

 

Az ünnepi alkalmat Kurta Bozsena, kolozsvári lelkésznő igehirdetése nyitotta meg. Alapigéje: „Az igaz ember hitből él.” (Róma 1:17), a reformáció 500. évfordulójának a vezérigéje. Prédikációjában az ember túlzott ragaszkodására hívta fel a figyelmet az anyagi természetű dolgokhoz. A megélhetésért zajló küzdelemben a hívő ember hajlamos megfeledkezni Istenről, féltőn szerető gondoskodásáról. A mindennapi anyagi gondjainkkal viaskodva sokszor megrendül Isten mindenhatóságába vetett feltétlen bizalmunk. A lelkésznő Zákeus történetén keresztül mutatta be a hit nélküli élet jellemzőit, majd az Istenre találást, illetve a Vele való együttjárást. Zákeusnak mindene megvolt, amit az ember anyagi téren csak kívánhat, ám ez csupán a külsőségekben nyilvánult meg és érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Jézus megjelenése jelentette a fordulópont számára. Mindent elkövetett, csak hogy láthassa Őt! Jézus erre az igyekezetre azzal válaszolt, hogy közösséget vállalt Zákeussal. Meglátja az önzés mögött a jó cselekedetekre való vágyakozást. Zákeus rájön arra, hogy a vagyon értéktelen és múlandó ahhoz képest, amit Jézus nyújthat számára. Megérti, hogy jót cselekedni az emberekkel egy más minőségű életet teremthet a számára. Bőségesen kárpótolja vagyonából mindazokat, akiket megkárosított. Hitből élni egyet jelent azzal, hogy azt tesszük, ami Istennek kedves: megbízunk Istenben, igaznak tartjuk, amit mond és vágyunk arra, hogy engedelmeskedjünk a szavainak. 

Az igehirdetés után Lukács Margit, az Észak-Erdélyi Régió nőszövetségének elnöknője köszöntötte a vendégeket. Utána Borsos Melinda, az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetségének elnökasszonya, és az egyházmegyék megjelent esperesei is elmondták ünnepi köszöntőjüket. 
Szünet előtt került sor a körösfői templom bemutatására, illetve a csucsai templom ismertetésére, mely utóbbinak az ünnepi alkalom perselypénzét ajánlották fel. 

A szünetben kávéval és finom kaláccsal kedveskedtek a vendégeknek.

Szünet után Barta István Zsolt, zsoboki lelkészünk Új idők, új dallamai, avagy hogy viszonyuljunk a fiatalokhoz című előadásában a serdülőkorról, annak nehézségeiről beszélt. Rámutatott arra, hogy nagyon fontos a fiatalokat elfogadni és befogadni a közösségbe. Kiemelte, hogy a lázadás mögött a fiatalok önazonosságkeresése áll. Ebben az időszakban inkább a hallgató hit jellemzi őket. 

Az előadás után a résztvevők feltehették kérdéseiket, elmondhatták meglátásaikat a témával kapcsolatban.

Ezek után Vincze Minya István kalotaszegi esperes és Kovács Kurucz János egykori történelemtanár, bemutatta a Kalotaszegi Krónikácskák című kötetet. 

A Körösfői Bartók Béla Művelődési Házban finom ebéd melletti beszélgetéssel zárhattuk le ezt a békés, áldott napot. 

Köszönjük a szervezők és a helyi gyülekezet vendéglátását!

(Simon Luca Eszter, Petőfi Sándor ösztöndíjas)

Fotó: Kovács László

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Re)formáció 500: amikor az ünneplésnek közösségformáló ereje van

Gyülekezeti nappal köszöntöttük a jubileumi évet Kalotaszentkirály-Zentelkén, ahol a gondosan összeállított programból a faluközösség minden tagja találhatott kedvére valót. Mialatt a szülők és nagyszülők áhítaton és előadáson elmélkedhettek arról, hogy mit jelent ma reformátusnak lenni, a legapróbbak megtapasztalhatták a láthatatlan színház különleges élményét. Ami pedig az ebéd után következett, mindenki számára meglepetést okozott, hiszen ez alkalommal a felnőtteknek is bőven kijutott a felhőtlen kacajból és szórakozásból.

A meghívót kissé félreértelmezve néhányan késve érkeztek meg fél tíz után pár perccel, és a sietségtől (vagy a szégyentől) kipirult arccal huppantak le a hozzájuk legközelebb lévő helyre, amikor néhány szem rosszallóan rótta meg őket a pontatlanságért. Pedig az égvilágon semmiről sem késtek le, hiszen a lelkész is abban a pillanatban lépett be az ajtón, arcáról mintha a csalódottság jeleit olvashattuk volna le (vagy csak a készülődés fáradalmai sötétítették el tekintetét). Amikor viszont lepillantottam a karzatról, kissé engem is elfogott a szomorúság eltöprengve, hogy százhatvan ember tényleg csupán ennyit jelentene, ám gyorsan elkergettem búskomor gondolataimat, azzal nyugtatgatva magamat, hogy mindig0 abból kell dolgoznunk, amink van.

Az alkalom látszólag hagyományosan indult, ahogyan ezt eddig mindenki megszokhatta: templom, lelkész, áhítat, zsoltári énekek, előadás, ünnepi öltözet. Talán nem is vártak többet a gyülekezeti tagok ettől a naptól sem; egyik kedves ismerősöm szavaival élve biztosan azt gondolták, hogy egész nap a templom padjaiban fognak ülni mozdulatlanul és szótlanul. El is kezdődött az áhítat, és már az első pár pillanatban valami hiba csúszott a gépezetbe, hiszen a szokásokat kissé mellőzve Lukács Endre tiszteletes nem a szószéken, hanem az Úr asztalánál köszöntötte az egybegyűlteket. Sőt, gyorsan közölte is a hívekkel, hogy ez alkalommal nem kell felállni meg leülni, hiszen ez a nap nem erről fog szólni. A konzervatívabbaknál talán már ez kiverte a biztosítékot, ám legfeljebb elmormogtak magukban egy miatyánkot, és a teljes nyugodtság látszatát keltve áhítattal telve hallgatták tovább a bölcs elmélkedéseket. A rövid, de annál frappánsabb áhítaton olyan gondolatok hangzottak el, hogy a reformáció akkor kezdődik el, amikor Isten szól, majd rávilágított, hogy sok fájdalom, teher emészt minket mind egyénenként, mind közösségként, ezért belülről kell elkezdődnie a folyamatos megújulásunknak. A megtérés kérdése is felvetődött, amelyre válaszként azt kaptuk, hogy előbb meg kell hallanunk Istent, majd el kell döntenünk, hogy neki fogunk engedelmeskedni. Végszóként pedig rádöbbenhettünk, hogy az Úr napját nem a hét utolsó, netalán első napja jelenti, hanem a MAI, amikor Isten megújulásra hív minket.

Az elgondolkodtató szavak mámorából az egybegyűlteket dr. Bibza Gábor rántotta vissza a valóságba, aki teljes őszinteséggel kezdte méltatni, hogy mit jelenthet ma reformátusnak lenni. Nem rejtette véka alá tanácstalanságát, beismerve, hogy számára is nehéz volt megtalálni a választ, így vissza kellett mennie a gyökerekhez, fellapozva egyházunk törvénykönyvét, ahol olyan válaszokba ütközött, amelyek nem világítottak rá a teljes igazságra. Ezután minden bátorságát összeszedve eszméletlen dolgot merészelt állítani, miszerint egy szinten ma már semmit sem jelent reformátusnak lenni. Sok arcon a meghökkenés jelei mutatkoztak, s talán vallásuk meggyalázásának érezték a kimondott szavakat, ám mielőtt teljes káosz uralkodott volna el a fejekben, a törökvágási gyülekezet lelkésze folytatta izgalmasnak ígérkező előadását. Szerinte legtöbbször az a probléma velünk, hogy habár a hívők közösségébe néha, vagy esetenként gyakran eljutunk, Istenhez már annál kevésbé, pedig Ő az ötszáz év folyamán újra és újra megszólított bennünket. Nem elég tehát, ha reformátusságunk szellemi örökségünk része, hanem minden nap meg kell vívnunk csatánkat a világgal és önmagunkkal. Sőt, tisztában kell lennünk azzal, hogy a hitet nem lehet megvásárolni, akár egy szolgáltatást a fogyasztói társadalmunkban, hiszen a mi Urunk nélkül még a legnagyobb cselekedetünk is hiába való. Éppen ezért a titok nyitja az önvizsgálatban rejlik, amely nélkül az ünneplésünk és a református mivoltunk üres marad. Az előadás végére pedig mindannyiunk számára világossá vált: ha be tudjuk ismerni, hogy Jézus Krisztus tulajdonai vagyunk, bátran vallhatjuk magunkat reformátusnak. Ezután ismét váratlan fordulat következett, hiszen kérdéseket lehetett feltenni az előadónak. A templomban! Bizony ám. Kissé tartottam is tőle, hiszen az ajánlatot visszafojtott lélegzet és néma csend követte, amit néhány másodperc és némi biztatás után végül sikerült megtörnie egy bátor vállalkozónak. A legnagyobb meglepődésemre néhányan diskurzusba kezdtek a lelkipásztorral, ami kezdte feloldani a gátlásokat, mígnem az eszmecsere oly annyira elhúzódott, hogy kezdtünk kifutni az időből.

A záró gondolatok hallatán mosoly varázsolódott a meglágyult tekintetekre, majd mindenki türelmetlenül várta a program további alakulását, amely egy kellemes légkörben eltöltött falatozással, beszélgetéssel folytatódott. Ezután pedig négy kiscsoportra oszlott a gyülekezet, elvonulva egy-egy terembe, ahol mindenki megoszthatta az előadással kapcsolatos gondolatait, véleményét. Mi, fiatalok is elvonultunk a társalgóba, ahol rövid időn belül oldott hangulatú beszélgetés résztvevőjeként eszméltünk fel, olyan problémákra rávilágítva, amelyek a mi kicsiny közösségünket is érintik. Pro és kontra érveket felhozva javaslatok születtek, amelyeket serényen összeírtunk, hogy az alkalom után lelkészünk elé tárhassuk. „Már ezért is megérte eljönni” – gondoltam magamban, majd a csoportkép után ismét csatlakoztunk a gyülekezet többi tagjához, ahol minden csapatvezető összesítette az beszélgetésen elhangzottakat, majd közösen levonultunk elfogyasztani a fejedelmi ebédet. A teremben már sokkal többnek tűnt az a százhatvan ember, így mosolyogva állapítottam meg, hogy minden nézőpont kérdése.

Amikor visszaértünk a parókia udvarára, már minden gyülekezeti tag szemében ott csillogott a kíváncsiság, hogy vajon mi is lapulhat a csapatépítő feladatok címszó mögött, amit a meghívóban olvastak. Gyorsan csoportokra osztottuk őket színek szerint, ami kissé lassan ment, hiszen ebédről sokkal többen visszajöttek, mint amire számítottunk. Mosolyogva nyújtottam oda nekik a cetlis zacskót, ám legbelül kicsit tartottam a reakcióktól, mert tudtam, hogy a felnőttek mennyire nehezen tudják elengedni magukat. Végül meglett a hét lelkes csapat, ahol a fiatalokon kívül – ugyanis nekik más helyen folytatódott a program – az összes korosztály büszkén képviseltette magát, és nekivágott a rejtélyes feladatok teljesítésének. Jómagam is egyik állomáson vártam izgalmas feladatommal a mit sem sejtő csapatokat, akik stafétaszerűen váltogatták egymást. Meg is érkeztek a narancssárgák, akik serényen átadták zálogjukat, majd elkezdődött a játék. Igen, játszottunk, és nem is akárhogyan, hiszen a felnőttek sokkal jobban élvezték, mint amire valaha is számítottam volna. Le voltam nyűgözve, hogy ők, akikről azt gondoltam, hogy minden életkedvről lemondtak, úgy nevettek, akár a gyerekek. Sőt, levetkőzték a gátlásaikat, a merev magatartásukat, és mertek ügyetlenségükön, esetlenségükön kacagni. Mert nekik az akkora élmény volt. Mert nekik sosem volt ilyenben részük. Mert ők is szeretnek játszani... 

 

Egymást váltották a csapatok, és mindegyiküknél ugyanaz a megdöbbenés rombolta le felépített sztereotípiáimat, miszerint a felnőttek nem tudnak együttműködni, felhőtlenül szórakozni. Sőt, minden aggodalmam elszállt, amikor rádöbbentem, hogy ezek az emberek merik megfogni egymás kezét, és egy csapatként teljesítik a feladatot. És az a sikerélmény és hála, ami az arcukról sugárzott, szavakkal leírhatatlan. Miután pedig az összes csapat hősiesen helyt állt, ugyanezekkel az élményekkel fogadtak a másik hat állomás felelősei is, a gyülekezeti tagok pedig izgatottan summázták, hogy mennyi labdát tudtak összegyűjteni, vagy, hogy hány kérdésre tudták a választ a bibliai kvíznél, esetleg milyen tárgyakat sikerült magukkal vinni a lakatlan szigetre, és nevettek, hogy bekötött szemmel milyen suta házat rajzoltak. 

Mire mindenkinek sikerült megosztania élményét társaival, visszavonultunk a templomba, hogy áhítattal zárjuk ezt az élmény dús napot. Érezhetően más volt a légkör, mint reggel, amikor mereven, semmit sem várva ültünk be a kemény padokba, amelyek ez alkalommal valahogy sokkal puhábbnak és barátságosabbnak tűntek. Sőt, a templom komor falai is mintha nevettek volna ránk. Bennünk is megváltozott valami, mert nem húzódtunk hátra, hanem a legelső padokban foglaltunk helyet, s nem féltünk közel engedni magunkhoz a mellettünk lévőt. Hiszen ahogyan az áhítatban is elhangzódott Lukács Margit tiszteletes asszonytól, egy közösség vagyunk, ezért néha ilyen élményekre is szükségünk van, hogy összekovácsolódva tudjunk egy testként működni, mert felelősséggel tartozunk egymás iránt.

A gyülekezeti nap megkoronázásaként a vasárnapi istentisztelet Marosán Csaba színművész zárta Luther asztalánál című előadásával, amelyben olyan kulisszatitkokat tárt fel reformátor ősünk életéről, amelyeket sem tankönyvekben, sem pedig keresztény kiadványokban nem lelhetünk fel. 

Mindannyiunk számára jó leckeként szolgált ez a nap, hiszen megtanultuk, hogy nem a merevségünk és búskomorságunk tesz minket hívő reformátusoknak, hanem az őszintén kimondott érzéseink, szabadon megfogalmazott véleményeink, a társainkkal való együttműködés, valamint a hajlandóság, hogy ne a saját akaratunkat érvényesítsük, hanem képesek legyünk a kompromisszumra közösségünk fejlődése és egyházunk épülése érdekében.

Kismihály Boglárka

 

 

 

 

 
Tuesday, 29 August 2017 20:42

Bátrak lettünk, mint Dániel

Written by

 A kalotaszentkirályi Vakációs Bibliahét margójára

Izgalommal vegyes örömteli várakozással számlálgatták a gyerekek, hogy még hányat kell aludni a vallástáborig, ami számukra már hetedik éve a nyár egyik legemlékezetesebb kalandját jelenti. Erre az egy hétre még a városon élő apróságok is hazautaznak nagyszüleikhez, csak hogy részesei lehessenek a mókás tanulásnak, az örömteli játéknak és a felhőtlen szórakozásnak.  Nekünk, „nagylányoknak” – ahogyan a gyerekek szokták mondani – is szívünk csücske táborrá vált a Vakációs Bibliahét, hiszen a tucatnyi köszönöm a tízórainál, a lankadhatatlan kíváncsiság a színdarabok alatt és a temérdek fülig érő mosoly egy-egy jól sikerült kézimunka után minden fáradtságot kárpótol.

Végre elérkezett a nagy nap, és kissé bátortalanul, de annál izgatottabban lépték át a gyerekek az imaterem küszöbét, lomhán kidörzsölve szemükből az álommanók utolsó csillámait. A rossz idő ellenére csupán harmincnál kicsivel többtagú, ám annál lelkesebb csapat gyűlt össze, hogy belevágjon az öt napig tartó kalandba. Idén is a KOEN Alapítvány szorgalmas munkatársai dolgozták ki a bibliahét témáját, hogy a legkisebbek számára is a lehető legélvezhetőbb legyen a foglalkozás. Első nap tehát játékosan ismerkedtek meg Dániellel és három társával, akiknek Babilóniába való érkezésük után hamar sikerült bebizonyítaniuk az Úrhoz való hűségüket. A történethez kapcsolódó dal soraiban is visszaköszönt az üzenet, amit hamar a fejükbe véstek az apróságok, és kis idő után már hangosan zengték: Bátor légy, mint Dániel, bátor és szilárd! Ez lett tehát a hét fő mottója, amely végig kísérte a négy jó barát további történeteit is.

Ahogyan teltek a napok, egyre több bátor harcossal gyarapodott a kis hadsereg, így a hét vége fele már az összes pótszéket elő kellett halászni, hogy mindenki beállhasson a csatasorba. De nem csak a létszám nőtt, hanem vele arányosan a gyerekek kíváncsisága is egyre nagyobb lett, így amikor következett a színdarab, mindenki néma csendben várta Dániel kalandos történetének alakulását. A tiszteletes a feleségével és szárnysegédeivel együtt a lehető legizgalmasabban próbálta színpadra vinni mind a király álmának történetét, mind a tüzes kemencés jelenetet, de még az oroszlánok vermét is hangeffektusokkal megfűszerezve, így az eredmény minden alkalommal meghökkent tekintetekben, tátott szájakban és elsöprő tapsviharban volt mérhető. Az aranymondásokat felnőtteket megszégyenítő gyorsasággal sikerült mindenkinek a kobakjába vésnie, aki pedig be is bizonyította ügyességét, honoráriumként finomság üthette a markát.

A nap egyik kedvenc része a szünet volt, amit türelmetlenül vártak a legizgágábbak, hogy a sok agytorna után végre az izmaikat is megmozgathassák egy kis fogócska alkalmával. Természetesen a felnőttek ilyenkor az energiapótlásról is gondoskodtak, így a nőszövetség tagjai felváltva minden nap teát főztek és finomabbnál finomabb süteményeket készítettek az apróságoknak. A siker tagadhatatlan volt, amit nem csak a hamar leüresedő tálcák bizonyítottak, hanem az ezt követő kérdések is, hogy van-e még belőle. Amire sikerült a fiúknak levezetni a felgyülemlett energiájukat és a lányok is kijátszhatták magukat a szünetben, következhetett a nap második kedvenc momentuma, a kézimunka, ahol mindenki megcsillogtathatta kreativitását. Az elkészített mesterművek szintén a történetekből ihletődtek, így amikor otthon majd előveszik a varázsló kalapot, emlékeztetni fogja őket, hogy Dániel hogyan mentette meg az írástudókat és a varázslókat Nabukodonozor haragjától, az oroszlánálarc pedig felidézi bennük annak a történetnek az emlékét, amikor Isten megmentette Dánielt a véres fenevadak karmaitól.

A hét záróakkordjaként a gyerekek zenés előadással készültek szüleiknek, így az ünnepi istentisztelet lejárta után megmutathatták, mi mindent tanultak röpke öt nap alatt. Az őszintén csengő dallamok hallatán néhány büszke anyuka el is morzsolt egy-két könnycseppet csodálattal meredve a padsorokból integető angyalkájára, aki teljes torokból énekelte kedvenc dalait.  Az alkalom pedig nem lett volna teljes az ünnepélyt követő szeretetvendégség nélkül, ahol a süteményekkel megrakott asztalokat gyorsan lerohamozták a türelmetlen haspókok. Ha pedig a finomságok és a meleg tea nem lett volna elég a kellemes légkör megteremtéséhez, ezt még fokozta a meglepetés kvíz, ahol a gyerekek mellett az anyukák és az apukák is megmérettettek Bibliaismeretükben és mesekultúrájukban. A végére pedig az igazi versenyszellem is belebújt a felnőttekbe, akik izgatottan emelték táblácskájukat a levegőbe a helyes válaszok reményében, s habár az elvártnál sokkal ügyesebben teljesítettek, mégis a fiaik aratták le a babérokat. A méltó ünneplés után mindenki elfogyasztotta az utolsó falat finomságát, majd lassan kezdett kiürülni a terem, ahol néhány napig valami csodának lehettünk a szem– és fültanúi.

A gyerekzsivaj elnémult, ám a kongó épület falai még mindig őrzik az eseménydús hét legszebb pillanatait reménykedve, hogy jövőre ismét élettel töltik meg őket legkedvesebb pajtásaik.

Kismihály Boglárka

Még több kép az alábbi linken

https://www.facebook.com/Vak%C3%A1ci%C3%B3s-Bibliah%C3%A9t-Kalotaszentkir%C3%A1ly-2017-110066029690699/?fref=ts

Page 1 of 2
TOP
Látogatók